Amikor a faji diszkrimináció ellen küzdenek felvételi lapokon, sokszor megkérdezik, hogy fehér vagy fekete vagyok, netán ázsiai, stb. De tovább is mennek ennél, és gyakran arra is kíváncsiak, hogy brit fehér, ír fehér vagy egyéb fehér vagyok-e. Ezekre az információkra azért van szükségük, hogy lássák, illetve bizonyítani tudják, hogy kellő merítéssel építették fel a gárdájukat.

Lehetőségem nyílt viszont egy másik szemszögből is rácsodálkozni, hogy lehet különbség az azonosnak látszó bőrszínek között is. Conan O’Brient kérte meg annak idején az orvosa, hogy érzékeny bőrére való tekintettel a kocsitól a napernyőig tartó utat futva tegye meg. Az angolok egy tekintélyes hányada hasonlóképpen van ezzel.

Én ennél szerencsésebbnek tartom magam, és képes vagyok a napon lebarnulni. Most nyáron is ez történt. Vegyük hozzá ehhez az erős szálú hajam, ami saját akaratából nagyjából felfelé törekszik, és kész az átlényegülésem. Persze én nyáron is mindig is úgy gondoltam magamra, mint a téli énemmel azonosra.

De nem az angolok. Számukra fehér embernek lenni elvágólagos dolog, azaz végleges és állandó állapot, amit csak vörösre égések szakíthatnak meg. Nyaralásom végeztével olyankor, amikor azt firtatták az utasaim, hogy honnan érkeztem ide, rögtön a tippjüket is elárulták. Azt gondolták, hogy török vagy iráni lehetek.

Megjegyzem, hogy amikor öltönyben voltam, hasonló pigmentációs állapotban, akkor ezek a nációk nem ugrottak be senkinek, hanem inkább arra gyanakodtak, hogy spanyol lehetek.