– Nem bírom tovább – nyögte Agterson. Alig tudta megformálni és áterőltetni a hangot száraz nyelvén és véresre cserepesedett ajkán. Megpróbált nyelni egyet, de csak a torka szorult össze, mintha ezernyi tű tartaná össze és tépné darabokra egyszerre. Verejtékezett és fázott, a nap kegyetlen égetését a hőérzettől elkülönült, metsző fájdalomként érzékelte. Látómezeje szélén kiégett fehérség, és leselkedő illúziók kerülgették egymást. Lerogyott a forró földre. Féloldalt feküdt, és felkönyökölve próbálta távol tartani magát a portól, ami ki akarta szívni az utolsó csepp nedvességet, az utolsó csepp életet is belőle.

– Nem fogok tudni veletek menni – suttogta szárazon – Vigyetek el a folyóig, ha meghaltam. És dobjatok bele. Akkor legalább vége lesz ennek a rohadt szárazságnak.

– A folyóig? – kérdezte Distner. Az még vagy háromszáz méter! Figyelj, megígérjük, hogy elviszünk odáig, de azért jobb lenne, ha megpróbálnál tovább jönni, ameddig csak bírsz. Légy ránk is tekintettel, mi is ugyanannyit gyalogoltunk, mint te… mondjuk az is igaz, hogy minket nem lőttek meg…

– Igazad van, ne haragudj, csak ez a szar halálfélelem… teljesen kiforgat magamból – mondta Agterson alig hallhatóan, szégyenkezve, és minden erejét összeszedte, hogy fel tudjon állni.