A rénszarvas magabiztossága

A rénszarvas magabiztossága

A festmény

2010. július 19. - suhodminyák

Kántor István szobafestő-mázoló volt. Arról álmodozott, hogy egyszer híres festő lesz. Elképzelte, ahogy portrékat és tájképeket fest, játszik a színekkel, a fényekkel és az árnyékokkal, de mégsem festett egyetlen képet sem harmincnyolc éves koráig, mert attól félt, egy csapásra kiderül, hogy élete nagy álma alaptalan képzelgés csupán.

Nem sokkal a harmincnyolcadik születésnapja után azonban szinte fájdalmasan heves vágyat érzett, hogy egy, a képzeletében felderengő virágot megfessen, ahogy a sötétségből a vakító fényre emelkedik. Haza is rohant, elővette az ecseteket, a festékeket, a palettát és a vásznat, amiket már évekkel ezelőtt megvett – illetve rendszeresen frissített, mert a festékei mindig beszáradtak.

Extázisban, túlzó mozdulatokkal alkotta meg az első vonalakat, majd mozdulatai kisimultak, és egyre finomabbá váltak, ahogy a részletekbe bocsátkozott. Egy pillanatig sem gondolkodott, csak festett, csak hagyta, hogy a képzeletében fogant virág megszülethessen. Amilyen hevesen kezdte, olyan hirtelen hagyta abba a festést: érezte, hogy elkészült. Pontosan ezt a virágot akarta megfesteni, és pontosan így. Minden vaskos vonás, minden harsogó szín, minden sejtelmes árnyék a helyén volt, és bármi más, bármi további csak megtörte volna a varázst.

Órákig nézte a művét elfogódottan. Fájdalmas boldogság járta át, mert úgy érezte, hogy egy másik világba tekint, amikor a virágot nézi, de oda bejutni soha nem tud. Hajnalig állt a kép előtt, eszébe sem jutott aludni; amúgy sem tudott volna. Napkeltekor – tulajdonképpen anélkül, hogy gondolkozott volna – arra jutott, hogy a képét feltétlenül beviszi a városba, és megmutatja Becsey Vilmos festőművésznek.

Így is tett, bejelenttette magát, ünnepélyesen lépett a festő elé, akit nem, hogy kollégájának, de szinte testvérének érzett, és alig győzte kivárni, hogy együtt merüljenek el a festményében. De csalódnia kellett. Becsey hosszasan nézte a képet. Először kicsit bosszúsnak tűnt, majd inkább közönyösnek. Nagy sokára szólalt csak meg. Elmondta Kántornak, hogy kétségtelenül szép virágot festett – még ha olyat is, ami a valóságban aligha létezik –, de ezt művészi alkotásnak nevezni sajnos a legnagyobb jó szándék mellett sem lehet.

Az igazi művészi alkotásnak ugyanis valami mélységbe kell nyílnia, el kell állítania az őt csodáló lélegzetét, nem ábrázolni kell csupán valamit, hanem átlényegíteni, rákérdezni és megválaszolni egyszerre. Ez pedig csak egy virág. Sokan tudnak virágot festeni, és közülük, elég szomorú, sokan hiszik művésznek magukat. Becsey azt javasolta Kántornak, hogy csak nyugodtan fessen a maga kedvére, de saját érdekében ne mutogassa az „alkotásait”, és becsülje meg a tanult szakmáját, mert abból kell megélnie.

Kántor letaglózva hallgatta Becseyt. Ha őszintén belegondolt, mindenben igazat kellett adnia neki. Hát persze. Tudta ő ezt maga is. A józan eszével. Nem véletlenül zárta művészi ambíciót szigorúan az álmai közé. Hogy ezt a képet mégis megfestette, pillanatnyi hóbort, fellángolás volt. Ahogy most végignézett rajta, ő is csak egy virágot látott. Szép virágot, az igaz, de nem többet annál. Próbálta megérteni, hogy mit láthatott benne az előző nap estéjén, de most már nem értette maga sem.

Szomorú volt, de megkönnyebbülést is érzett, hogy legalább kiderült, hogy nem vesztegette el az életét. Tulajdonképpen még rosszabb is lett volna, ha kiderül, hogy valóban csodálatosat alkotott, mert akkor nem tudott volna elszámolni maga előtt azokkal az évtizedekkel, amíg csak álmodozott, de gyáva volt cselekedni. Jobb így.

Megköszönte az őszinte szavakat Becseynek, és hazaballagott. Nem is törődött vele, hogy a képet ott felejtette. Becsey egy darabig csak állt a virág előtt, és nézte. Tulajdonképpen egyáltalán nem rossz – gondolta – Ennek az embernek végül is van valamelyes tehetsége a festészethez. Ösztönösek, áradók az ecsetvonásai, és az egész képben van valami, amit nézni kell, amit nem lehet nem nézni.

De aztán hirtelen eszébe jutott, hogy bő tíz perce a reggelijét szakította meg, úgyhogy a képet bevitte a műtermébe, és ott a falnak fordította, ahogy azt láthatóan számos más festménnyel is tette. Pár nap múlva még nézegette egy kicsit, de aztán lassan megfeledkezett róla, és amikor ősszel újra a kezébe került, csak valami halott, elszáradt kórófélét látott a vásznon, és sehogy sem tudta felidézni, hogy került hozzá, akárhogy törte is a fejét, míg a kandallóhoz ért vele.

A bejegyzés trackback címe:

https://suhodminyak.blog.hu/api/trackback/id/tr175032536

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Ismeretlen_117278 2010.07.19. 22:47:23

Ó, pedig azt hittem, happy end lesz :)

Ismeretlen_35729 2010.07.22. 13:45:39

Nem, amíg én írom a történetet. :-)

Ismeretlen_117278 2010.07.22. 15:08:14

Erkölcsi happy endre gondoltam, hogy a híres festő sajátjaként adja el és még gazdagabb, elismertebb lesz. De igaz, az lapos befejezés lett volna, nem olyan suhodminyákos.
süti beállítások módosítása