A napokban újra láttam az egyik sofőrt az egy évvel korábbi tanfolyamról. Élénken gesztikulált, nagy társalgásban volt az utasaival. Sok taxis ilyen, nekik Kánaán ez a munka, a sok közölnivalójukat ontják magukból, és energiával telnek meg – esetenként az utasok rovására.
Én nagyjából fordítva vagyok vele. Ha nem érdekes az ember, és mégis beszélgetünk, a percek elnehezülnek, a lámpák fénye a vörös felé tolódik, és az út nem bír véget érni, a kínos csendek áthidalására tett kísérletek összefolyó, fojtó masszává sűrűsödnek.
De, mondom, sokan nem így vannak ezzel. Szemmel láthatóan ez a sofőr se. Nem is lenne ebben semmi meglepő, ha nem ismerném őt egy kicsit közelebbről.
Suhogós mackóban ült az U alakúra rendezett széksor egyik végében – éles kontrasztot vetve a pamut melegítős kollégákra. Madárcsontúnak indult gyerekkorában, de mostanra megvastagodott, kemény hús rakódott rá. Formára úgy nézett ki, mintha virslikből lenne összerakva, de a szárazkolbász keménységével.
Sajátos alkatát pedig nem szokványos módon építette fel. Soha, egyetlen pillanatra sem maradt vesztig, a nyakát nyújtogatta, a fejét forgatta, kezeit szorította ökölbe, combizmait feszítette.
Feje egy, a konyha kövére ejtett gombócot formázott oldalas lapítottságával. Arca vörhenyes volt. Hihetetlen energia és közlésvágy feszítette. A brutálisabb fajta helyi tájszólást beszélte valami beazonosíthatatlan beszédhibával fűszerezve és részleges szájzárral lefojtva.
Mielőtt megszólalt, hangos levegőt vett, fejét oldalra billentette, kezét ökölbe szorította, beszívott még egy kis levegőt összezárt fogai között, szeme bogara felfutott a szemhéja alá, és mindenki arra számított, hogy most azt fogja mondani, hogy mind megdöglötök, vagy hogy elegem van az egész rohadt, tetves világból, de végül mindig olyasmit mondott, hogy az előbb tárgyalt eset vele is megtörtént, és a maga részéről azt tartja a legcélszerűbb megoldásnak ilyenkor, hogy satöbbi, satöbbi. Beszéd közben is sokszor eltorzult az arca, ököllel a térdére csapott, ilyenkor is úgy nézett ki, mint aki mérlegeli, hogy ezt már túlzás lesz kimondani, de aztán úgy dönt, hogy nem érdekli, kimondja akkor is.
A körben ülők arcáról nem tudtam semmit leolvasni. Egyrészt itt tényleg toleránsak az emberek, másrészt képmutatók is, harmadrészt meg még azt sem tudom elképzelni, hogy az iskolában egynél többször csúfolták volna. És azt sem tudom elképzelni, hogy bármelyik utas vihogni merne. Egyszerűen nem tudom magam elé képzelni.
