Az akcentusa alapján tanultnak / műveltnek tűnő idős hölgy az indulástól kezdve folyamatosan beszélt. Kísérője jobbára csak ráhagyta, amit mondott, illetve „ó, ne mondd!”, „valóban?”, és ehhez hasonló kifejezésekkel segítette a permanens verbalizálást. 

Viszont – egyebek mellett – a következők hangzottak el. Olyan gyönyörűek ezek a fák! Nézd milyen nagyok! Te jó ég, mennyi idősek lehetnek – mondta a hölgy, és gyermekien csodálkozott rá a szokványos méretű fákra. Ezek az épületek elég régiek. Nézd viszont ezeket: ezek újnak látszanak. Valóban – erősítette meg a kísérő – ezek itt régebbiek, azok meg meglehetősen újak. Vajon a fák öregebbek, vagy az épületek – tűnődött tovább a hölgy. A fák – jelentette ki a kísérő. A hölgy elújságolta kísérőjének, hogy a kontinens (Európa) lakóinak nincsenek olyan csodálatosan nagyra nőtt fáik, mint nekik itt Nagy-Britanniában, hanem csak körülbelül derék fölé érnek, mutatta, és szemrevételezte a magasságot, ahova kezét tette, majd bólintott, hogy igen, nagyjából ez a reális méret. 

A kórházkomplexum területéről kiértünk a városba, ahol az összes régi út, a hölgy életének minden helyszíne, és jelentékeny számú egyházi iskola számba vétetett. Kiderült, hogy hol vettek házat az első férjével, akiről meg az derült ki, hogy egyben az utolsó férje is volt. Egyébként később vettek egy másik házat is, amiben a hölgy jelenleg is él, de itt megálltak – nem úgy, mint az autókkal, amiből életük során jóval többet vettek kettőnél, és ahogy a hölgy summázta, ez röviden annyit jelent, hogy több autójuk volt, mint házuk. Ezen fel is nevetett. 

Egyébként az ő idejében, hitelt csak a férj bevételei alapján adtak, úgyhogy ők is csak arra tudtak felvenni, de előtte minden hónapban szívósan rakosgatták félre a fontokat, és letették az ár felét. 

Utazásunkat a fák ölelték keretbe. A kertben is vannak fák ugyanis. Viszont elég hangosan zúgnak, ahogy a szél átfúj a leveleik között – gondolná bárki, de az idős hölgy rájött, hogy valójában a kicsit messzebb, az úton gördülő autók hangját hallja. Hát ezért volt olyan furcsa az a zúgás. Ugyanakkor – kicsit jobban beleásva magát a témába – kifigyelte, hogy eredetileg is igaza volt, és a fák is valóban zúgnak. 

Itt egy kicsit elgondolkodott, mire a kísérője közbeszúrta, hogy ebben az esetben nézesse meg azokat a fákat a kertésszel. Az út elején még majdnem közbeszóltam, de aztán láttam, hogy csak valami szerves egészet, egy saját életét élő mesehömpölyeget pukkasztanék ki vele. Végül a végén is megálltam, hogy felvessem, hogy a fa csak egy dolog, a szelet is meg kéne nézetni valakivel.