Én nem értem, hogyan, de megint elment az idő. Már fél hét volt. Alaposan ki kellett lépnem, hogy legyen esélyem hazaérni a megbeszélt időre. Illetve ne szépítsük, már eleve el voltam késve. De ahogy a sugárúton siettem nyújtott léptekkel rugaszkodva, egy jellegtelen kapu mögül hangolás dallamfoszlányait hallottam kiszűrődni.
És ez az, amit úgy utálok magamban: Rögtön megálltam, és gondolkodás nélkül belöktem az ajtót, hogy lássam, mi történik ott. Egy pillanat alatt elfelejtettem, hogy miért és hova sietek.
Egy félhomályos terem terült el előttem. Talán valami műhelycsarnok lehetett egykor. Hátul, a szürkésbarna fal előtt koszos sárga fényű lámpa világított meg egy dobost meg egy bőgőst. A terem máskülönben üres volt.
Mintha csak rám vártak volna, a muzsikusok zenélni kezdtek. A bőgős egy hosszú, tompán zengő, elnyújtott hangot küldött ki tompa fényköréből, a dobos ütemesen percegtetett hozzá. Aztán dallamot bontottak, és csak azzal a két hangszerrel betöltötték az egész csarnokot; a bőgő baritonja kocsonyával vont be, a dob egyben tartott. A zene egyre hangosabban szólt, az ütem egyre gyorsult, én pedig felelőtlen, gyermeki boldogsággal zuhantam az élvezet feneketlen vermébe, még a szememet is becsuktam, csoda, hogy megálltam a lábamon.
Aztán a zene alig észrevehetően lassulni és halkulni kezdett egészen odáig, hogy a dob egy óra ketyegését adta elő, a bőgő pedig ugyanerre a másodpercenkénti ritmusra pulzált. Semmi nem nyugtat meg úgy, mint a másodperc üteme. Úgy éreztem, órákon át fürdöm benne.
A zene újbóli hangosodása, egy katonásabb ütem és egy energikusabb dallam kezdett emelni hipnotikus süllyedésemből, mintha egy tó bársonyosan sötét aljáról kezdtem volna a fény felé ágaskodni. A képzelt felszínhez közel már hangorkán tombolt, amikor pedig kitörtem a zene vízéből, egy hirtelen éles ütéssel és pendítéssel csend lett.
Aztán meghallottam egy óra ketyegését. Nem másodpercenként ütött, hanem sokkal gyorsabban. Úristen, mit tettem megint? Hiszen én éppen rohantam, amikor betértem ide! Megmondtam, hogy ezt utálom magamban.
Gyorsan megfordultam, és az ajtó felé vettem az irányt, amikor megláttam az órát, amiből a ketyegés jött. Fél hatot mutatott. De… Megnéztem gyorsan a saját órámat is. Azon is csak fél hat volt. Boldog mosoly ömlött szét az arcomon. Visszafordultam a zenészek felé, de nem láttam őket sehol. Csak a lámpa koszos sárga fénynyalábja hullott alá azon a helyen, ahol az előbb még ők voltak. Egy kicsit elszomorodtam, hogy nem tudom megköszönni az ajándékba kapott időt, de aztán eszembe jutott, hogy talán ennél is fontosabb, hogy megbecsüljem végre az ölembe hullott jót, és hazafelé vegyem az irányt. Kilöktem az ajtót, és futni kezdtem. A sarkon még boldogan olvastam le, hogy a rádiótorony nagy digitális órája is csak 17:33-at mutat.
