Még Rowan Atkinson egy elméleti alapozó művéből tudom, hogy bármilyen történés vagy cselekmény ismétlésszámának és/vagy gyakoriságának az eltúlzása a humor egyik forrása lehet.
Ezért nevettem jól legutóbb például a Gravitáció című filmen. Mert nevetséges volt, ahogy a leküzdendő akadályok egyszer csak olyan tempóban kezdtek egymásba torlódni, hogy az a jelenet jutott eszembe Atkinson oktatófilmjéből, amikor az egyik támadó olyan sebességgel kezdi rugdosni a földön fekvő embert, hogy az addig vele váltásban rúgó társa már egyszerűen nem elég gyors, hogy lépést tartson, ezért csak zavartan próbál be-betalálni, de hát mindig a kollégájának a lába van ott.
Na, az All is Lost nem ilyen. A film temérdek szívást vonultat fel, és elég életszerűen mutatja be, hogy ez szépen lassan is borzasztó kellemetlen, ahogy fokozatosan fordulnak egyre rosszabbra a dolgok, és a balszerencséket úgy követik a pechek, hogy az ember maga is fel tud idézni olyan periódusokat az életében, amikor hasonlóan alakultak a dolgai.
A főszereplőről nem mondanak semmit, meg ő is csak kétszer szólal meg, ha jól emlékszem. Egyszer halkan, egyszer hangosan, és mindkétszer azt mondja, hogy baszd meg. Nem ok nélkül. Nekem teljesen koherens kép állt össze az emberről csak az alapján, ahogy viselkedni láttam a hajóján.
Azt kell, hogy mondjam, hogy Robert Redford hibátlanul alakította a maga részét. Van ilyen ember, van ilyen helyzet, és a kettő találkozásából kábé az lesz, amit a filmben láthatunk. A film mai mércével lassú, de az ábrázolt szívás is nyolc napot ölel fel. Pont úgy néztem meg, ahogy két-három sör mellett meghallgatnám a történteket átélő képzett mesélőtől, hogy mi hogy volt. Nem kérdezgetnék bele, nem sürgetném, maximum azt mondanám, hogy szavadat ne feledd, amíg elmegyek gyorsan még egy sörért.
