Hirtelen nem tudott, nem értett semmit. Nem tudta, hogy hol van, de még azt sem, merre van felfelé vagy előre. Ahogy kinyitotta a szemét, víz árasztotta el. Gyorsan becsukta. Ráeszmélt, hogy víz alatt van. Hirtelen, kéretlenül ugrott be az utolsó emléke: élesen nyíló, vakító fehérség, aztán mindent elvágó fekete sötétség. 

Újra kinyitotta a szemét. Semmit nem látott, csak a fényt kereste. Felfelé, a fény felé kell úsznia! Kapkodva nézett körbe, de nem látott semmit. Megpróbált megfordulni, aztán átbucskázni, a fejét forgatni, de sehogy sem sikerült fényre bukkannia. Lábával úszó mozdulatokat tett. Tempózott párat, aztán hirtelen belerúgott valami homokos dombocskába. Rögtön megállt, és felnézett. Meglátta a gyenge fényt! Mintha a Hold lett volna. 

Iszonyú erővel tört rá a kényszer, hogy levegőt vegyen, de tudta, hogy ki kell bírnia. Leguggolt, és teljes erejéből felfelé lökte magát combjai minden erejének megfeszítésével, de a homok besüppedt alatta, és nemhogy elrugaszkodni nem tudott, de még bele is süllyedt lábszárközépig. Kiszabadította magát, és karjával lapátolt felfelé, de a sikertelen elrugaszkodás annyira elvette az erejét, hogy újra elsötétült előtte minden. 

Nem adhatja fel! Elhatározta, hogy bármi áron fel fog jutni a felszínre. Nyugodtan kezdett evezni kezével, hogy ne használjon túl sok energiát, de úgy érezte, nem halad egyáltalán, ezért hirtelen nagyot húzott, és érezte, ahogy utat tör magának az őt körbeölelő vízben. Újra nagyot lendített magán. Aztán még egyet, de ekkor megdöbbenve érezte, hogy mozdulata csak egy kurta, formátlan, markolásra sikeredett. Már nem volt ura mozdulatainak. 

Felnézett, és meglátta a Hold fényét játszani a felszínen. Legalább öt méterrel maga fölött. Öt méter rengeteg! Sírni tudott volna, de újra erőt vett magán, és megint kézzel és lábbal is nekirugaszkodott, de csak görcsös rángás lett az akarásból. Közben újra rátört a légszomj, és ezúttal már nem volt ereje megálljt parancsolni neki. 

Teste önállósította magát. Nagyra nyitotta a száját, és levegőt vett. Egy pillanatra hitte, hogy megkönnyebbülés vár rá, hogy friss, tavaszi levegő árasztja el a tüdejét. Víz tolult le a légcsövén. Összerándult, és köhögött. Ekkor úgy érezte, hogy tűzcsóva lövell le a tüdejébe, és ott lánggömbbé terebélyesedik. Pokolian égetett. Szemeit tágra nyitotta, úgy érezte, kirobbannak a gödrükből. Minden izma pattanásig feszült. 

De meglepően hamar elillant a fájdalom. Végre megnyugodhatott. Megkönnyebbülten elernyedt, és becsukta a szemét. Megint nem tudta, hogy merre van előre vagy felfelé. Csak a bársonyos vizet érezte, ahogy lágyan simogatja az arcát. Süllyedni kezdett, és csakhamar puhán belesimult az aljzatba. Homok ment a szájába, de nem törődött vele. Csak most tűnt fel neki, hogy mindvégig milyen békés csend vette körül. 

Már zuhanni kezdett valami fekete mélység felé, mélyebbre, mint bármilyen tó feneke, és életében utoljára nagyon halk, de tisztán érthető emberi szavakat hallott felcsendülni a felszín felől. 

– Itt vagy, apa?

– Itt, itt. Nézd, integetek feléd a fluoreszkáló órámmal. Látsz már?

– Igen! Hál’ Istennek! Már azt hittem, rád ugrottam az előbb a szikláról.