A húrokon az ujjvégeimről leforgácsolódott bőrt fedeztem fel, fájdalmat már nem érzek, jönnek a bőrkeményedések, de a tompaság még mindig ott van. Ezek az objektív jelei annak, hogy viszonylag sokat van a gitár a kezemben.

Mert azon, ahogy „játszom”, mindebből nem sok látszik. Ott tartok, hogy ismerek hat akkordot, le tudom fogni őket elég szépen – amíg még nem fáradt a kezem, ami még mindig meglehetősen rövid időt jelent.

Váltani is tudok az akkordok között, de messze nem harmincszor egy perc alatt, ahogy kéne. A legkönnyebbel huszonhatig jutottam, aztán úgy döntöttem, hogy inkább a többit hozom föl valamennyire, és nem csak ezzel az eggyel törődök.

Volt ugyanis is elméletem. Arra gondoltam, hogy a sokféle lefogás gyakorlásával az általános készségszintem is emelkedik majd, és azt fogom észrevenni, hogy azok a fogások is jobban mennek, amiket nem gyakoroltam hülyére. Ugyanezt gondoltam a legeslegelején forszírozott ügyességi ujjgyakorlatokról. Az elmélet látványosat bukott. A legkönnyebb akkordváltás húszra esett vissza (a többit le se mérem), az ügyességi gyakorlat pedig, amivel iskolai terminológiában talán a kettesig jutott, most értékelhetetlenül szarul megy.

A tananyagban most jön az, hogy mindezt (amit ugye nem igazán tudok) ritmusra kellene csinálni. Ez az extra kényszer, extra odafigyelnivaló gyakorlatilag nullára taszít mindent, amit eddig azt hittem, tudok valamennyire.

Lábbal ütni a ritmust állítólag segít rákattanni az ütemre, a metronóm meg ugyanezt szinte szívességként teszi. Engem – az iméntiekkel ellentétben – már ez utóbbi is erősen frusztrál: csak nagy ritkán sikerül az ütemet is, és fogásváltást is egyszerre abszolválni. A láb bevonása a dologba viszont teljes mértékben padlóra küld: rögtön nullára szétesik minden.

Van ritmusérzékem, soha nem okozott gondot az ilyesmi. Most se okoz, ha zenét hallgatok. „Zenélés” közben viszont az eddigi legsúlyosabb forrása a frusztrációnak. Egyből beugrottak az általános iskolai énekórák, ahol nem volt elég, hogy az öklendezésig gyűlölt magyar népdalokat kellett énekelni, ráadásként még szolmizálni is kellett hozzá.

Állítólag ez óriási segítség valakiknek valamiben; nekem csak extra teher volt, plusz egy dolog, amire oda kellett figyelnem. Gyűlöltem.

Tudom, hogy túl fogok jutni ezen, mert nem fogom ennyiben hagyni, de jelen pillanatban egyszerűen teljességgel életszerűtlennek tűnik, hogy az én kezeim közül valaha zene kerüljön elő, vagy hogy másokkal együtt tudnék játszani.