Tegnap megműtöttek. Az egész hónapokkal ezelőtt kezdődött. Reggeltől estig bent voltam a munkahelyemen, és még otthon is dolgoztam pár órát minden nap, beleérve a szombatokat meg a vasárnapokat is.

Ezzel együtt is úgy éreztem, hogy sose jutok a dolgok végére, mindig felmerül valami újabb feladat, vagy amit már elintézettnek hittem, újra életre kel, és megint foglalkozni kell vele, vagy akár elölről kezdeni. A hajszoltság és sürgetettség érzése egészen megszállt.

Hamarosan éreztem, hogy a szigorúan monoton növekvő terhelés lassan, de biztosan felzabál, egyre nehezebben tartom magam vele szemben. Időnként végigfutott rajtam a hideg, hogy hátha elfelejtettem valamit, éjszakánként nem tudtam aludni, helyette újabb és újabb feladatok jutottak eszembe, reggelente pedig mázsás súly húzott az ágyba, és csak emberfeletti erőfeszítések árán bírtam felkelni.

Így visszanézve számomra is hihetetlenül hangzik, de mindez nem tűnt fel nekem a maga valójában. Nem tűnt fel, hogy ez nem normális, hogy nem így kéne lennie. Olyan alattomosan lopózott az életembe a stressz, hogy nem is gyanakodtam, hogy mi történik velem.

Egészen addig, amíg ez a pokoli hát- nyak- és fejfájás rám nem tört. Meg a fulladás. Amikor otthon éjjel befejeztem (pontosabban felfüggesztettem) a munkát, hogy megpróbáljak aludni pár órát, iszonyú, csillapíthatatlan légszomj tört rám, és a hátam közepétől fel a nyakamon át a tarkómig mintha szét akart volna robbanni a gerincem.

Egy hét múlva ez az érzés – igaz, változó intenzitással – állandósult. Amikor már egyáltalán nem tudtam a hátamon feküdni, de még csak a székben hátradőlni sem, tudtam, hogy ez nem mehet tovább. Elmentem az orvoshoz.

Megröntgeneztek. Aztán megröntgeneztek még egyszer, mert az orvos azt mondta, hogy valami nem stimmel. De a második felvétel is olyan volt, mint az első. Valami volt a gerincemmel. A képen nem lehetett kivenni a csigolyákat, valami árnyék és élesség volt rajtuk egyszerre. Mindenesetre úgy tűnt, hogy a dolog nem a felvétel hibája, hanem jó eséllyel összefüggésben van a problémámmal. Fel kellett tárni.

Ez történt tegnapig, amikor is megműtöttek. Ahogy a kábulatból ébredeztem, rengeteg orvost láttam magam körül. Végigkérdeztek mindent, amit már korábban is elmondtam nekik, közben elképedve sugdolóztak egymással, és úgy méregettek, mint valami új betegség első áldozatát.

Végül a főorvos azt mondta, hogy mutatnia kell valamit. Kitolt a szobából. Út közben a folyosón elmondta, hogy megmutatja, hogy mit találtak a gerincemen. Hozzátette, hogy el is mondaná, de valahogy nem megy, nem tudja kimondani a szavakat, nézzem meg a saját szememmel, aztán beszéljünk.

Egy olyasmi szoba elé értünk, ahol az újszülötteket szokták az üvegen keresztül nézegetni. A főorvos megkérdezte, hogy felkészültem-e, én pedig kevés meggyőződéssel, de bólintottam. Az üveg másik oldalán, a szobában egy valószínűtlenül kicsi, teljes magasságában talán harminc-harmincöt centiméteres, öltönyös ember ült az ágy szélén. Lábai a matrac aljáig is alig lógtak le. Karba tett kézzel ült, és sértődötten, sőt felháborodva nézett maga elé.

Aztán lassan felemelte a fejét, mint aki megérezte, hogy figyelik, és egyenesen, vádlón fúrta tekintetét a szemembe, mint ha mondjuk legalábbis elárultam volna, majd újra elfordította a tekintetét, és többet vissza se nézett. A főorvos elmondta, hogy a (és itt zavarban volt, hogy hogy fogalmazzon) lényt alig lehetett leszedni a gerincemről, valósággal kapaszkodott belém, és amikor végre sikerült, még ő volt felháborodva. Keveset szólt, és akkor is valami ügyvédet és súlyos következményeket emlegetett.

Nem voltak nála iratok, nem mutatkozott be, nem tudnak róla semmit. Végül is ez nem meglepő, hiszen ilyen ember nincs is, nem is lehet – tette hozzá az ép ésszel felfoghatatlan tapasztalattól sújtott főorvos, és felém fordult, hogy talán nekem ismerős-e, láttam-e már valaha, van-e ötletem a személyazonosságával kapcsolatban.

A főnököm… szakasztott mása – mondtam, és azóta újra és újra azt hiszem, hogy végig tudom gondolni ezt az egészet, de nem megy.