Még tíz perc volt hátra a munkaidőm általam megszabott végéig. Ha öt percig nem jön semmi, kikapcsolom a rádiót, ellenkező esetben még egy fuvart bevállalok. Pár másodperc múlva meg is érkezett az utolsó. 

Ez egy speciális helyzet. Míg nap közben a hosszú utaknak örülök igazán, a végén türelmetlenné válok, már a hazaútról szövök – nem túl bonyolult – terveket. Ilyenkor a legjobb egy kínai diáklány azok közül, akik, ha halálos veszélyt éreznek, úgy futnak, mint egy drótra fűzött plüss panda, hátizsákjukkal a hátukon, merev végtagokkal csapkodva és idiotisztikus vihogásba burkolózva. Aki így fut, az persze gyalogolni se szokott, és a műszak végére pont megteszi, hogy elvigyem nyolcszáz yardra, ahova mások fókajárásban mennek, annyira elhanyagolható távolság. 

Egy kocsmához kellett mennem, és mint hamar kiderült, az új főszakács helyettest kellett hazavinnem. A város egyik külkerületébe. Nézzük a jó oldalát, gondoltam: legalább egy kövérebb út a végére. Elindultunk, és – nem az én kezdeményezésemre, mert ugye én egy kicsit meg voltam sértődve, hogy még mindig nem vehetem az irányt hazafelé – beszélgetésbe elegyedtünk. 

A srác nagyon lelkes volt a munkáját illetően. A heti forgalmat hatszáz fontról nyolcezerre tornászták fel egy hónap alatt. Imádja a munkáját, a hosszú távú terve, hogy egyszer saját éttermet nyit. 

Eredetileg a haditengerészetnél kezdett szolgálni, de egy térdsérülés miatt leszerelték. Ott állt ötlet nélkül, mert soha nem gondolt másra. Aztán eszébe jutott, hogy főzni szeret, úgyhogy beiratkozott egy szakácsiskolába. 

Megkérdeztem tőle, hogy az eredeti tervnek végül is mi lett volna a kifutása – értve ezalatt azt, hogy a partot lőni idegen kontinenseken, vagy kapitánnyá nőni, vagy mit tudom én, mi szokott ilyenkor lenni. Ő megismételte, hogy hát a haditengerészet volt a terv. Mondtam, hogy azt értem, de… és akkor árnyaltam a kérdésemet. Erre is a haditengerészet volt a válasz. Ekkor jöttem rá, hogy ez a térdsérülés tényleg sorsfordító volt, mert ennek az embernek ott lenne a helye, ahol nincsenek kérdések, vagy ha igen, azt „Igen uram!”-mal nagy biztonsággal meg lehet válaszolni. 

A hangulatom kezdett a kedvezőtlen irányba csúszni. Borzasztó nehezen viselem az értetlen embereket, ezért sem lennék jó tanár – hacsak ki nem derül egyszer, hogy mégiscsak a hibázástól való rettegés, a félelem légköre a leghatékonyabb motivációs tényező az új ismeretek elsajátításakor. 

Innentől persze nehezebben ment a beszélgetés, mert nem igazán érdekelt, amit a srác mondott. Szó esett a gyakornokáról, akivel nem volt megelégedve, mert nem volt lelkes, nem akarta lenyűgözni őt, pedig ő annak idején pont olyan gyakornok volt, amilyet maga alá is szeretne. Gondolom, de ezt nem mondtam neki, ez a fiatal gyakornok az a fajta szemétláda lehet, aki nem a munkájának él, hanem azt csak elvégezné, de mégse szeretne éhen dögleni. A másik ilyen bosszantó fajta az például, aki nem akar háborúba menni, hanem otthon okoskodik, hogy várjál már, mi értelme az egésznek. 

A baj persze nem jár egyedül. Meg kellett állnunk egy frissen nyílt KFC-nél, ahol vagy negyven percet töltöttünk a sorban. A szakács újabbat zuhant a szememben. Közben, hogy én is pofázzak, elmeséltem neki, hogy egyszer olvastam a KFC tálcájába tett papíron azt a kiáltó hazugságot, hogy az alapító annak idején kiötlötte azt a szuper receptet, amitől a KFC olyan eszméletlen jó, majd fogta magát, és körbejárt az országban, és minden csirkésnek simán odaadta, hogy így csinálják, és az emberek imádni fogják, és a tudás új birtokosai meg majd olyan becsületkassza alapon küldjenek neki százalékot. És – a történet szerint – úgy is lett. Semmi papírozás, meg szúrópróbák, csak kézfogás, és mérhetetlen boldogság. 

A srác – a legmélyebb sajnálatomra – úgy reagált a történetre, hogy hát igen, a bizalom végül meghálálja magát. Én meg azt gondoltam, hogy innen már talán gyalog is haza tudna menni, illetve az se lehet már, hogy egy szar térdsérülés valakit így megakadályozzon, hogy a hadseregben szolgáljon. 

Majdnem egy órán át tartott az utolsó felvonásom. Úgy láttam, hogy a srácnak ez amúgy a napi rutinja, azaz tíz font a hazaútért, harminc a kedves tulajdonos bácsiknak a KFC-nél, nem tudom mennyi a Tescoban, ahol előtte szintén megálltunk. Nem tudom, így összejön-e a saját étterem. Ha más nem, főzhet majd Afganisztánban.