A sarokgarnitúrán ültek. Ilona szörnyű rémálmát mesélte Ádámnak. Az álom szerint a férfi nagyszabású összejövetelt rendezett, melyre mindenkit meghívott, aki csak szóba jöhetett; a jelenlegi haverokat és ismerősöket éppúgy, mint rég nem látott barátokat. Ilonát kellemes, megnyugtató öröm járta át, mert valami olyan közösségi élmény, olyan szavak és tettek nélkül is szinte tapintható kapocs tartotta össze a résztvevőket, amire a mai világban talán nincs is példa.

Ekkor azonban – egy kisebb szobába pillantva – észrevette, hogy egy óriási asztalon egy megsütött ember fekszik felszegett fejjel, a hasára fordítva. A sok csevegő vendég kis színes villájával emberhúst evett! Ilona – miközben iszonyatát próbálta leplezni – hátrálni kezdett az előszoba felé, de valamiben megbotlott, vagy csak lábai mondták fel a szolgálatot, mindenesetre Ádám karjai között találta magát. – Hát te meg hová indultál? – kérdezte a vendéglátó hideg fénnyel a szemében! Ilona ekkor felébredt.

Ádám a történetet kétkedéssel vegyes megértéssel fogadta. Furcsállta a dolgot, de – talán túl modorosan is – igyekezett megnyugtatni az álom felidézése miatt újra felzaklatott Ilonát. Mielőtt apáskodva átölelte volna, a lány számára észrevétlenül, nagyon lassan egy félig kikandikáló, piros kis villát csúsztatott vissza a zsebébe.