Amíg csak úrvezető voltam, sose szerettem, ha valaki hátra ült úgy, hogy elöl, mellettem is volt hely. Ha nagyritkán taxiba ültem, zavarban voltam, hogy nem fellengzősség-e hátra ülni, nem destruktívan távolságtartó-e a gesztus.
A helyzet másik oldalán ülve, ma már úgy vagyok vele, hogy egy utas akkor üljön előre, ha hátul már hárman ülnek. Legtöbbször idős hölgyek kérezkednek előre: nekik sokszor megoldhatatlan feladat a hátsó ülésre bejutni. Ebből aztán legtöbbször beszélgetés kerekedik, és végül is jól érezzük magunkat.
Vannak viszont azok, akiknek alighanem gyerekkorukban harcolniuk kellett a bátyjukkal, hogy előre ülhessenek – és a harcot rendszerint elveszítették. Ezek úgy vágódnak be, mintha egy stoppert kéne lenyomniuk, hogy mennyi idő alatt sikerült nekik. De – az érzésem szerint túlzó – közelséggel aztán jobbára nem tudnak mit kezdeni. A legügyesebbek kérdeznek a fociról, arról, hogy mióta taxizom, vagy hogy aznap régóta kint vagyok-e és/vagy jó napom van-e üzleti értelemben. Ezek egytől egyig érdektelen kérdések, borzasztóan unom őket, és miután válaszoltam rájuk, általában további erőfeszítéseket nem teszek, úgyhogy ülünk egymás mellett némán.
Egy másik altípus a nem kevésbé bosszantó „kompetens” figura, aki úgy ül be előre, mintha a hivatása egy integráns részét teljesítené, vagy a Földön rá szabott küldetése ügyében járna el. Ezek sokszor még össze is csapják a tenyerüket, hogy na akkor lássunk neki, azzal a hévvel, mintha bármi dolguk vagy felelősségük lenne abban, ami történni fog.
A legelvetemültebbek – alighanem focidrukkerként szerzett tapasztalatokat kamatoztatva – megpróbálnak eggyé válni az autóval és velem, és kommentálják a forgalmi helyzeteket, beintenek a többi közlekedőnek, minősítik őket, és költői kérdéseket tesznek fel az elmeállapotukat illetően. Egy részük annyira biztos benne, hogy egy húron pendülünk, hogy rám se pillant egyetértést keresve, vagy ha igen, nem veszi észre, hogy én felismerem, ha valaki tanulóvezető, vagy nem tudja merre jár, és azért bénázik.
Az is igaz, hogy a legkellemesebb beszélgetőpartnerek is általában elöl foglalnak helyet. A napokban egy fogadóiroda előtt vettem fel egy idősebb (61) muksót. Látszott, hogy vidám az alaptermészete, de ott és akkor mázsás teher húzta a szürke nedves aszfalt felé: nyert. Nyert, és tudta, hogy most egy bevásárlóközpontba viteti magát, ahol mindent el fog költeni olyan dolgokra, amik – amíg a konzumálás részegítő mámora tart – otthagyhatatlannak tűnnek, de otthon már csak az üresség, az érdemtelen pocsékolás érzése marad, meg a praktikus probléma, hogy hova tegye a sok cuccot, amíg lábon el nem rohadnak. Azt mondja, mindig ez történik, utál is odajárni.
Ő is tudta, hogy mi az a Magyarország. Ő is Puskás Ferencen keresztül. Bálványa volt. Geopolitikai és globális gazdasági kérdéseket is érintve, de végül mégis a foci körül gravitált a beszélgetésünk, csak ezúttal mégis volt valami kedves vidámság a dologban – a magyar foci tragikus helyzete ellenére. Egyszerűen nem fért a figura fejébe, hogy hogyan juthattunk odáig, hogy már egy VB-re se jutunk ki, nem hogy a világot nem verjük agyon. Mondtam neki, hogy nehogy azt higgye, hogy hétköznapi kihívás volt. Beletelt pár évtizedbe, mire maradéktalanul sikerült.
