A sokadik olyan reklámot hallom a rádióban, ami itt minden gond nélkül belefér, az én fejelmben viszont a jó ízlés határán messze túl, a konkrét aljasságok birodalmában foglal helyet. 

Egy anyuka sorolja, hogy mi minden kellene a gyerekeknek karácsonyra. Említésre kerül minden, ami ahhoz kell, hogy emberhez méltó életet éljen egy nyugati ember: a legújabb, munkástenyér fesztávú telefon, játékkonzol, meg még pár apróság, amit ha már megveszel, akkor további négy-öt dolgot is hülyeség lenne a polcon hagyni. 

A felsorolás után egy erőtlen, szorongásba mártott, így igazi tartás nélküli férfi (apu) hangja óvatoskodja bele az éterbe valódi meggyőződés nélkül, hogy esetleg rácsodálkozhatnánk a karácsonyra úgy is, mint a szeretet ünnepére, mondhatnánk, hogy nem az elköltött pénz mennyisége számít, hanem a szándék, meg ilyenek. 

Ezt a bizarr megnyilvánulást anyu a pillanatnál épp csak kicsivel hosszabb hatásszünettel jutalmazza. Épp csak akkorával, hogy a hallgató megérezze, itt valami nincs rendben. Az nincs rendben – esik le a hallgatónak –, hogy apu sem gondolja komolyan ezt a dumát, csak nincs pénze, az a baja. Amikor ez a gondolat megvan mindenkinek, anyu csak annyit mond lesajnáló hangon, hogy hát sok sikert [ehhez a hozzáálláshoz].

Innen a bank hangja veszi át a szót, és ugyan nem minősíti a szánalmas szerencsétlent, de tapintani lehet anyu, a bank és a célközönség közötti testvériséget, amit lenézésük közös tárgya táplál, és a meggyőződés, hogy igenis: ha nincs mit költened, nem vagy ember. 

Na de hát ne izguljon senki, hiszen épp az a pláne az egészben, hogy van megoldás: vételezz egy hitelkártyát, és engedd el magad. Idén már csak nem omlik rád a részletre vett státuszszimbólumokból összehordott kártyavár.