Az idősebb hölgy kutatott egy kicsit a retiküljében, aztán előrenyújtott egy papírost. A gyűrődésekből láttam, hogy többször használták már. Egy cím és egy irányítószám volt rajta.

Elindultunk, és az iménti epizódról teljesen el is felejtkezve kérdeztem valamit a hölgytől, ő pedig válaszolt is, de aztán már csak az időjárásról váltottunk pár szót, meg arról, hogy mi történhetett a nagy kereszteződésben, ami le volt zárva.

Nemsokára megérkeztünk a köztes célállomáshoz, és utasomon izgalom lett úrrá. Úgy csinált, mint aki mondani akar valamit, de mégsem mond, csak megkezdi a hangképzést. Egy pillanat leforgása alatt nagyon hangosra váltott, és artikulálatlan kiáltásokat hallatott.

Gyorsan félrehúzódtam, megfeszült izmokkal fordultam hátra, agyam hátsó szegletéből kezdett előkúszni a rohamkor esedékes teendők listája. A nő közben már az ülésemet kezdte rázni. Ahogy ránéztem, izgalmat láttam a szemében, és béklyóba kötött közlési vágyat.

Kapkodva mutogatott, érhetetlenül és ordítva hadart, egész testével próbált nyomatékot adni szavainak. Találgatni kezdtem: Itt álljunk meg? Itt jobbra? Ez a ház az a jobb oldalon? Ahol a fehér autó parkol? Kiderült, hogy igen, de a hölgy tovább folytatta a hangképzést, és az öklét kezdte rázni.

Kopogjak be? – kérdeztem. Ó igen, legyen szíves – mondta a nő hibátlanul artikulálva, és eddig ráncba ugrott arca kisimult, ő pedig elégedett mosollyal dőlt hátra az ülésben.

Bekopogtam, beszálltak még hárman, hasonkorú nyugdíjasok emelkedett hangulatban, és – engem is bevonva – végignevetgélték az utat a pubig. Első utasom is aktívan kommunikált, bennragadt, elharapott, eltorzult szavait rajtam kívül mindenki értette.