A halálhír teljesen készületlenül érte. Az eszével nem tudta még felfogni, de azonnal érezni kezdte. Érezni kezdte a fájdalmas űrt magában, és az űr közepén parányi magát, egyedül hagyva a gyász magányában, messze minden vigasztól. Nem volt ideje, nem volt ereje önuralmat parancsolni magára.

A gyomrához kapott, ahol az űrt érezte, és előredőlt. Egészen a combjaira hajolt. A fájdalom a torkáig szaladt, és ahogy a kanapé elé, a földre rogyott, torz kiáltással szakadt fel belőle a zokogás. Könnyei patakzani kezdtek, ő pedig az oldalára dőlt, és felhúzott lábakkal, rázkódva sírt.

Sírt, mert sajnálta magát, a cserbenhagyottat. Sírt, mert érezte, a veszteség igazi mélysége még csak most fog feltárulni előtte: nem adózott elég figyelemmel, és elég törődéssel ennek az embernek. És erre csak most jött rá, most, hogy elment.

Heves bűntudat támadt rá, a világ, amilyennek eddig ismerte, foszladozni kezdett, az imént még fontosnak hitt dolgok a semmibe hullottak, és a helyükre tolakodtak azok, amiket egész életében nagyképűen, dölyfösen elhanyagolt.

A fájdalom, a sajgó üresség csak fokozódott, ő pedig zokogott, teljesen átadva magát a kétségbeesésnek, a vigasztalhatatlanságnak. Felhúzott térdeit kezeivel szorította magához, és csak tompán, ömlő könnyei fátylán át bámult maga elé, amikor a kanapé alatt észrevette a hetek óta eltűntnek hitt távirányítót.

Ez a váratlan fejlemény – éppen oda nem illő voltával – kizökkentette kétségbeeséséből, pár mély lélegzethez jutott. Kihalászta a távirányítót, felkönyökölt, levett egy zsebkendőt a dohányzóasztalról, megtörölte a szemét, és kifújta az orrát. Kissé megkönnyebbülve, de még mindig mély, intenzív szomorúsággal a szívében ült fel a kanapéra.

A TV-ben már a reklámblokk ment, ő pedig – a távirányítót babrálva – arra gondolt, hogy az életnek mennie kell tovább, és most még nem tudja elképzelni, hogy képes lesz rá, de ha arra kerül a sor, mégis lesz elég ereje, hogy megnézze a sorozat következő epizódját is. Immár a kiírt karakter nélkül.