Errefelé nem egyértelműek a borravaló-adási szokások. A fogalom kétségkívül ismert, és relatíve sokan gyakorolják is – még ha nem is a pizzafutárok javára, hanem főleg például éttermekben.

Nekem van, aki úgy ad, ahogy nálunk is szokás, azaz megmondja, hogy nem kér visszajárót, vagy hogy mennyiből kér. Van, aki megvárja, amíg lebonyolódik a korrekt elszámolás, majd visszaad valamennyit, és van végül, aki szintén végigvárja a pénzezést, majd megnyugszik, és elköszön.

Elsőre zavarba ejtő különbség volt, hogy amint átnyújtják a pénzt, megköszönik. Nálunk ez azt jelenti, hogy a kuncsaft nem kér vissza, itt viszont ez csak egy az ilyen interakciók közben elhangzó számos köszönöm és szívesen, nagyszerű és szuper közül. Úgyhogy vissza kell adni.

Nincs két egyforma nap, azaz van, hogy gyakorlatilag egy fillért (pennyt) sem kapok, és van, hogy összejön tizenként font. Természetesen folyamatosan vizsgálom a borravaló-adás és a társadalmi hovatartozás közötti összefüggést. És úgy néz ki, hogy nincs ilyen. A gazdagok és szegények, a kifinomultak és egyszerűek, a férfiak és a nők mind a saját csoportjukon belül variálódnak, és nem egymáshoz képest.

Ha valami halvány összefüggés mégis látszik (további tüzetes vizsgálat alá fogom vetni), az az, hogy a diákok kevésbé adnak. Ez elsőre érthető persze, de másodikra mégis gyanús. Ugyanis az itteni diákszállások leginkább lakóparkokra hasonlítanak, és az apartmanok előtt nem régi autók hemzsegnek. Persze más kérdés az, hogy a napi apanázs mennyi.

A napokban az egyik diák – őszintének tűnő – sajnálkozását fejezte ki, amiért aktuális anyagi helyzete miatt nem tud borravalót adni. Ez annyira megérintett, hogy visszamentem a kocsihoz, kivettem az eredetileg ottfelejtett, névre szóló kupont, ami a nálunk először vásárlóknak jár, és odaadtam neki.

Amikor valaki 9,99-re mondja, hogy tartsam meg az aprót nyugodtan, azt is megköszönöm, de magamban sajnos lesajnálom az illetőt. Ebből a tételből ötven-száz darabot kell összegyűjteni ahhoz, hogy bármit venni tudjon az ember. Ez a fáradtság annyira nem éri meg, hogy az utca porában hentergő ilyen (és kétszer ilyen értékes) érmékért élő ember nem hajol le.

Az aprópénzt büntetésre is használom. A nagy címlet – nyegleség kombinációt szankcionálom vele. Közben persze mondom, hogy rettenetes, hogy így kell visszaadnom, de hát ez egy ilyen nap. Hogy milyenek itt az ügyfelek, az egy másik történet.