Azt mondják, itt nem kell huszonhat mérföldnél többet menni tetszőleges irányba ahhoz, hogy egy teljesen más akcentust találjunk. Ezt abszolút igazolva látom, plusz az egyik utasomtól úgy hallottam, hogy ez sokáig még utcákra, de legalább lakótömbökre bontva is működött (pont úgy, hogy a My Fair Ladyben), ugyanis az emberek ugyanabba a gyárba mentek dolgozni, ugyanabban a kocsmában törölték a memóriájukat, aztán hazamentek, és máshova soha, sehova. Így aztán a nyelvük egyfajta beltenyészetté vált, és minél tovább ment ez így, annál kevésbé volt érthető mondjuk egy másik gyár dolgozóinak. 

Ma viszont már ott tartunk, hogy egyes emberek eldöntik, hogy nekik milyen angoljuk legyen, és egyszer csak átállnak arra, a környezetük legnagyobb megdöbbenésére. Többen beszédtanárhoz járnak, és így próbálnak megszabadulni bizonyos kiejtési szokásaiktól és/vagy szóhasználatuktól, hogy például egy-egy állásinterjún jobb eséllyel induljanak. 

És vannak, akik a médiából választanak maguknak akcentust úgy, ahogy nálunk mondjuk maximum szófordulatokat szokás majmolni. Jó eséllyel amúgy a londoni sikeres fiatalok flegma nyelve a kiindulópontja annak, miről most írni fogok, de nekem mindig konkrétan Jamie Oliver jut eszembe róla. 

Az angolok eleve elnagyolnak egy csomó mindent – a nyelvükben is. Egy szó eleji k, vagy egy szó végi g nem hallatszik, az r meg szintén csak első hangként létezik. Az u, a, o és oo hangok adott esetben hangozhatnak ugyanúgy. Ez alighanem jó ideje így lehet, de ehhez – amennyire nekem feltűnt – nyelvfejlődési léptékkel mérve „mostanában” csatlakozhatott az a jelenség, hogy a t hang is tiltólistára került. 

Egy magára valamit adó tinédzser ilyet a szájára nem vesz, hacsak nem rögtön az első hang az; akkor gyorsan túlesik rajta. Egyébként mondjuk a little úgy hangzik, hogy a t helyén egyszer csak elnémul a beszélő, mintha a garatját ért darázscsípés épp most lobbantotta volna be a szövetet, majd így marad addig, ameddig amúgy tartana becsülettel kiejteni a hangot, és megy tovább, mintha mi sem történt volna (Li_l). 

A beszélt nyelvben, de szinte még az írottban sincs igazán helyes meg helytelen, ha kellő távolságból figyeljük, na de pont ez engem kimondottan zavar. Már csak úgy magában is. De félreértés is adódik belőle bőven. 

Múltkor például azt mondta az utas, hogy menjünk az O_n Avenune-hoz. O_n? – kérdeztem vissza, mire mondta, hogy igen, O_n. Hát azt nem tudom, merre lehet, igazából még hallani se hallottam róla. Beírtam tehát, hogy Orton Avenue, de nem jött fel semmi. 

Ilyenkor betűzést szoktam kérni, ami sajnos nagyon sokszor áthághatatlan akadály az iskolaelhagyók számára, és ez most se volt másként. Így hát fogtunk nagyobb csomópontokat, és azok mentén navigált, egyre közelebb juttatva magunkat a célhoz. 

Az Orton (ejtds: O_n) Avenue-hoz nem érkeztünk meg, viszont minden gond nélkül odaértünk az Utting (ejtsd: O_n) Avenue-hoz.