1988-ban bekötötték hozzánk a Sky Channel, a Super Channel és a SAT1 műholdas adókat. Egyik legfényesebb emlékképem ebből az időszakból a Super Channelen futó The Twilight Zone című sorozat. Az akkor vetített részek ugyan ijesztőek voltak, de ötletességük, hangulatuk magával ragadott.

Nemrég újra eszembe jutott mindez, és megszereztem a komplett sorozatot. Meglepődve láttam, hogy 1959-ben indult útjára – fekete-fehérben. Az epizódok – természetesen – lassabb sodrásúak, mint a ma megszokott sorozatok, de én fennakadás nélkül tudok azonosulni ezzel a tempóval.

Gyakorlatilag minden részről elmondható, hogy valamilyen mélyebb üzenetet hordoz, illetve legalább egyszer, a végén, komoly csavarra számíthat a néző. Olyanra, amitől magában újra végig kell futnia az epizódon, és minden történést és részletet újra el kell helyeznie a fejében, ugyanis az nem oda való, mint ahova eredetileg gondolta.

Külön érdekesség, kordokumentum, hogy az űrrel foglalkozó részekben magától értetődőnek veszik, hogy az univerzumban számos, a miénkhez olyannyira hasonlatos világ létezik, hogy a légkör gázainak megoszlása, vagy akár az ott lakók is pont olyanok, mint nálunk. (Ne felejtsük el, hogy az űrkutatás akkora lendülettel indult akkortájt, hogy az adott körülmények között reálisnak tűnhetett, hogy pl. mostanra otthonosan fogunk mozogni a világűrben).

A legutóbbi rész, amit láttam, minden említett mozzanatot egyesít magában. Elveszett űrutazók landolnak egy, a Földhöz megszólalásig hasonló bolygón. Illetve aszteroidán. De már csak azért sem lehet a Föld maga, mert a környezet több száz éves, az epizód viszont 2185-ben játszódik. Hacsak nem valami időanomáliáról van szó… Az is furcsa még, hogy úgy tűnik, különböző helyszínek vannak, ahol mozdulatlan, kapcsolatteremtésre nem bírható emberek jelenítik meg díszletek között(?) egy-egy elképzelt vagy megtörtént esemény pillanatképét. A néma pillanatképek főszereplőinek arcán idült, letörölhetetlen mosoly ragyog. Van szépségversenyt nyert csúnya lány, boldogan pecázó öregúr, birtokát szemlélő farmer, a választásokat épp megnyerő polgármester, stb.

Az űrutazók persze végig sötétben tapogatóznak, ezért – érthető módon – feszültté válnak. Ekkor váratlanul előkerül egy öregúr, aki végre él, mozog, beszél! Lassan kezd kibontakozni, hogy mi miért van, hogy hol vannak egyáltalán. És azon a ponton, ahonnan már nincs visszaút, végül kiderül minden más is. Az idült mosolyoknak, a mozdulatlanságnak, az asztronauták agresszivitásának a magyarázata. Aki a végkifejlet előtt ráhibázik a megoldásra, bátran lottózzon.