Senkit nem bátorítok, hogy megnézze a Frost/Nixon című filmet még akkor sem, ha azt gondolom, hogy – az általam amúgy soha, sehogy, egyetlen pillanatra megnyilvánulni nem látott – Nixont játszó színész nagyon jó volt.
Egy jelenet viszont megragadott. Az ábrázolt, létező jelenség annyira undorító, hogy az már szép. Az alaphelyzet az, hogy a végletekig link talk show házigazda a legszerényebb várakozásokat is vastagon alulmúló, gyalázatos színvonalon végzi a munkáját, azaz a beszélgetések során totálisan alárendelődik Nixonnak, az irányítás egyetlen pillanatra sem kerül hozzá, a végső vallomás és a bocsánatkérés kicsikarására rendelkezésre álló idő pedig rohamosan fogy.
Ebben a helyzetben két megszállott, küldetéstudatos, mindent beleadó segítője – teljes joggal – felháborodást és keserű csalódottságot érez. Amikor érzéseik már dühbe fordulnak, egyszer csak számon kérik Frostot, és szembesítik azzal, amit (nem) tesz, és kétségüket fejezik ki, hogy az egésznek van-e így értelme.
Erre a riporter – egy nagyon rövid lefagyást követően – feltalálja magát, és egy undorítóan teátrális jelenet során szónoklatot intéz a két lelkiismeretes megszállotthoz, hogy ha nem hisznek a közös küldetésük sikerében, akkor nincs értelme, hogy tovább maradjanak, döntsék el, hogy melyik oldalon állnak.
A két elképedt munkatárs pedig végül is elszégyelli magát, hogy hitetlenségével veszélyeztette a szent célt, és innentől kezdve – ha ez egyáltalán lehetséges – még keményebben dolgoznak tovább. Frost pedig döbbenetes módon, erkölcsi győztesként sétál el. Valami drága étterembe.
