Életemben ma először láttam hasznát a küszöbömig jutó hittérítőknek. Ahogy a kopogtatásra kiléptem az előszobába, megéreztem a szagát, hogy a tűzön felejtettem a kávéfőzőt.
Ezt a jócselekedetüket a tudomásukra is hoztam, de semmi másban nem tudtunk megegyezni. Csak a nő beszélt, a fiatal srác félreállva hallgatta. (Ez általában így van: ketten jönnek, de az egyik nem csinál semmit, még a beszélő táskáját sem hozza).
Minden kérdésére korrektül válaszoltam, hogy igen, tudomásom van róla, nem, nem érdekel, igen, biztos, hogy a későbbiekben sem fog érdekelni, stb. Végig türelmes és elfogadó volt, ismételgette, hogy megért engem, amiért nem hiszek, mire én a legmélyebb tisztelet hangján arra kértem, hogy ne pazaroljon rám több időt, mert a küldetése halálbiztos kudarcra van ítélve. Ezt ugyan nehezen akarta elhinni, de végül mégiscsak ebben maradtunk.
Egy furcsa dolog azért itt motoszkál a fejemben. A nő azt mondta, hogy mostanában készülődik valami nagyobb horderejű változás, és – mivel Jézus mindenkit személyre szólóan, és szüntelenül figyel – attól függően, hogy hogy viszonyulok az istenhithez, kétféleképpen is elsülhet a dolog…