Bedugom a fülhallgatót, megnyomom a playt, és hallom a vaskos, zúgó sistergést a kazetta nyúlós nylon szalagjáról. Már várom az első reccsenő akkordot, hogy belehasítson ebbe a zsongó, zamatos tavaszba, amiről érzem, hogy tele tudom szívni vele a tüdőmet, hogy végre egyenesbe hoz.

De állj. Ez nem a walkman, nincs már kazetta, én pedig rég nem vagyok gimnazista. Oldalt a gázcső hosszanti repedésén szökik a sistergés. Már érzem az arcomon a csiklandó szellőjét, már az orromban van a szaga, mintha mindig is ott lett volna.

A reggeli nap csillogó fényében, a bejárati ajtó tejüvege mögött, mint egy látomás, feltűnik kedves volt osztálytársam senkijével össze nem keverhető kedves sziluettje. Semmit nem változott. Tudom, hogy ez egy jel, hogy egyszer csak eljött hozzám a húsz éve nem látott barát. A csengőért nyúl, én pedig behunyom a szemem, és széttárom a karomat, úgy várom.