A rénszarvas magabiztossága

A rénszarvas magabiztossága

A völgy másik oldalán áll egy kis kastély

2009. február 14. - suhodminyák

A völgy másik oldalán, a hegy északi lejtőjén áll egy kis kastély. Kastélynak igazából kicsi, de háznak mindenképpen nagy. Akárhogy is, arisztokratikus emelkedettségéhez nem férhet kétség. Hideg kőfalain itt-ott moha zöldell, amúgy az évszázadok sötétre festették az épületet. Éppen emiatt komor, gyászos hangulatot áraszt. Most mozgáskorlátozott öregek-otthonaként működik.

 

Az itt lakók kerekesszékben élik az életüket a világtól elvágva. Egyiküket sem látogatja soha senki. Kisszámú, keménykezű és kemény szavú személyzet gondoskodik róluk. „Mindenük megvan, ami kell” – szokták mondani az ápolók. Ez a kijelentés, ha az emberséget nem számítjuk a minden közé, többé-kevésbé meg is állja a helyét.

 

A kis osztott táblás ablakokon balról villózó kékes, jobbról halvány, mély sárga fény szüremlik a néma völgy felé, hogy pár méterrel odébb együtt enyésszenek el. Az öregek TV-t néznek. Három sorban ülnek a tolószékeikben. Többségük a képernyőre mered, de néhány közülük nem a filmet nézi, hanem vagy gondolataiba, vagy éppen azok elöl menekül.

 

A kis társasággal srégen szemben, a TV mellett egy szikár, szigorú, megkeseredett arcú öregember néz megvetően a többiek felé. Nem szól egyetlen szót sem, csak újra és újra körbejáratja tekintetét a többieken, és undorodva csóválja a fejét.

 

Szemben, az első sorban ülők közül az egyik férfi – azok közül, akik a képernyőt nézik, de a filmet nem – egyszer csak olyan arckifejezéssel, mint akinek megvilágosodása van, teátrális, de nem túl heves mozdulattal lesöpri sovány lábairól a pokrócot, megtámaszkodik a karfán, és lassan felemelkedik. Ahogy elengedi a tolószéket, a hihetetlennek gondolt, de mégis átélt csoda öröme, de egyúttal annak tartóssága fölött érzett aggodalom árad szét az arcán. Mintha kötélen állna, remeg kissé, valamelyest görbén, de áll a lábán! Ujjai görcsösen kutatják a levegőt oldalt alig felemelt kezei végén, de nem meri ökölbe szorítani őket, nehogy a varázslat elmúljon.

 

Arckifejezése fölött kitörő öröm, szinte tébolyult mosoly veszi át az uralmat. Először szemeit fordítja el, amennyire csak bírja, aztán a fejével is igyekszik a többiek felé fordulni, végül a bal lábát is áthelyezi, elfordul, és még mindig áll! Boldogan, várakozón néz a többiekre. De társai vagy úgy teszek, mintha nem vették volna észre, hogy felállt, hogy megfordult, hogy még mindig áll, hogy csoda történt vele, vagy egyenesen irigy gyűlölettel a szemükben néznek rá. Egyikük – aki eddig szintén nem a filmet nézte – most felháborodottan dülöngél jobbra-balra, hogy jelezze, nem lát semmit a filmből a „csodatévő” miatt. Az öreg fáradni kezd, és a karfa után kap. Halk nyögéssel újra belehuppan a kerekesszékbe, aztán sokáig erőlködik, hogy a ledobott pokrócot újra magára tudja teríteni.

 

– I-hi-hidióta – vihogja alig hallhatóan az orra alá az egészet szemből végignéző szikár öreg, és fejét csóválva kihajtja magát a társalgóból. Az ajtón kívül már leplezetlenül, szélesen, gyermekien mosolyog, és tudja, jól döntött, amikor elhatározta, hogy semmiképp nem fogja elárulni soha, hogy ő – bő egy éve – nem csak felállni, de még járni is tud.

A bejegyzés trackback címe:

https://suhodminyak.blog.hu/api/trackback/id/tr65032125

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása