Az ember nem lehet egész életében boldog. Mindenkinek megvan az az egyetlen szakasz az életében, amikor jól érezheti magát a bőrében, amikor rátalálhat saját magára. És ez nem minden. Van ugyanis három probléma. Először: Nem mindenki jön rá, hogy mikor jött el az ő ideje. Másodszor: Egyáltalán nem biztos, hogy amikor eljön az idő, a körülmények is úgy alakulnak, hogy átadhatjuk magunkat a boldogságnak. Harmadszor: Olyan is van, hogy valakinek nincs ilyen szakasz kijelölve. Sajnálom.

Persze biztosan ön is találkozott már olyan emberrel, vagy legalább hallott olyanról, aki élete túlnyomó részében boldog volt. Nos, ezek az emberek legtöbbször tudatlanságuk, felszínességük áldozatai, és csak azt hiszik, hogy boldogok. (A végeredmény pedig ugyanaz, mintha tényleg boldogok lennének). Ha ön érti, hogy miről beszélek, sajnos nem tartozik közéjük.

De nem akarom elszomorítani önt, hanem épp ellenkezőleg, egy olyan történetet szeretnék elmesélni, amiben minden a lehető legjobban alakul.

Berkovics Elemér hét hónapra született. Nem mondom, hogy direkt sietett, de az biztos, hogy szüksége volt minden percre, hogy előkészíthesse a boldogságát. Hosszú út állt előtte. Koravén kisfiúként tartották számon. Állandóan a felnőttek körül sündörgött, a többi gyerekkel nem nagyon értett szót. Esetleg a nála idősebbekkel. Az óvodában is a dajka közelében szeretett lenni, és mindig kérdésekkel árasztotta el a világ dolgairól, és egyáltalán: folyamatosan tanult tőle, itta magába a dadus egész lényét.

Már jóval az iskola előtt választékosan beszélt, modora kifogástalan volt Elemér volt a lakótelepen az egyetlen kisfiú, akinek Rakonczay bácsi, a hírhedt gyerekgyűlölő előre köszönt, és szinte meg se próbálta elnyomni szigorú vonásait szétfeszítő atyáskodó mosolyát, ha meglátta.

Az iskolában mindig a nehezebb utat választotta: nem használt számológépet, a leckét mindig aznap készítette el, amikor feladták, és nem a következő óra előtti napon, a kötelezőeken túl is habzsolta a történelmet, és halott költők verseit (de a kortárs művészek alkotásait – az igazat megvallva – enyhe megvetéssel kerülte). Tanítás után a parkba rohant, és elvegyült a sakkozók között. Élete egyik legszebb napja volt, amikor az idős mesterek bevették maguk közé, és elismerően biggyesztették szájukat érett játéka láttán.

A gimnázium után mérnöknek tanult, és az egyetemi évek alatt egyre jobban kezdte magát érezni. Megnyugodott valamennyire, érettsége kezdett illeni hozzá, nem tűnt már annyira koravénnek. Persze a szakadatlan ismeretszerzésnek hála(?) itt sem az évfolyamtársaival töltötte az időt, hanem könyvtárakban, illetve a legtapasztaltabb professzorok szemináriumain.

Azonnal kapott állást. Ő volt az, aki fiatal volt, de tapasztalt. Karrierje megállás nélkül ívelt felfelé, csakhamar központi figurává vált a munkahelyén, mindenki hozzá fordult tanácsért, a fiatalabbak felnéztek rá, és az idősebbek is elismerték. Óriási hasznot hajtott azzal, hogy egyesíteni tudta a pályakezdők heves ötleteit a nagyöregek tapasztalatával.

A nők igazából csak ekkor kezdték el értékelni. Bolondultak őszülő halántékáért, érettségéért, azért, mert ösztönösen érezték, hogy ennek az embernek komoly céljai vannak. Elemér pedig elemében volt, üzleti sikereket halmozott kitüntetésekre, és egyre jobban és jobban mentek a dolgai. Csillagászati összegeket keresett, szabadalmai kövéren ontották a jogdíjakat.

Minden úgy ment, ahogy kell. Megházasodott, környezete elismerte és szerette, szép gyerekei születtek, leépítések tucatjait élte túl, sőt egyre előrébb lépett, egzisztenciája végleg megingathatatlanná vált. Szóval bárki azt mondta volna, hogy Elemér boldog. De nem volt az. Ő ennél többet remélt. Nem végighajtani akarta az életét, nem sikeres akart lenni, hanem boldog.

Amikor elérte a nyugdíjkorhatárt, hirtelen úgy érezte, hogy ennek így nincs tovább értelme. Próbálták marasztalni, de hajthatatlan volt: befejezi. Igazán bensőséges ünnepséget rendeztek hát neki, és szépen elbúcsúztatták. Elemér megkönnyebbülést érzett. Felszabadultan elevenítette fel a régi történeteket, és arra gondolt, hogy lehet, hogy mégiscsak boldog életet élt mindvégig. Vagy legalábbis mióta őszült a halántéka.

Az utolsó munkanapján gyalog indult hazafelé végig a fasoron. Makulátlan cipőjével harsogva rúgta a színes avart, teli tüdővel szívta magába az ősz illatát. Ahogy kiért az úthoz, felszállt a buszra. Egy kortársainál komolyabbnak tűnő fiú rögtön felpattant, hogy átadja a helyét. Elemér szinte meghatódott, de egy kedves mozdulattal mégis leintette az udvarias gimnazistát: maga is meglepődött, de úgy döntött, hogy futni fog hazáig.

Leszállt hát a következő megállónál, és rohanni kezdett. Szinte fájt, ahogy a hideg levegő átjárta a tüdejét, talpa csípett, ahogy a földhöz csapta, kabátja forrón nehézkedett izzadt hátára. A házuk előtt majdnem keresztülesett a hírhedt, tűzrevalóan rossz Csordás Norbin, aki a szokásos, és csak Elemér számára fenntartott köszönését ezúttal egy cinkos mosollyal is megtoldotta.

Elemér rohant fel a lépcsőn, a fordulóban majd’ elszállt, ujjai épp hogy nem csúsztak le a fémrúdról. Zihálva ért az ajtó elé, kaparászni kezdett a kulcsa után, de ujjai nem akartak engedelmeskedni, verejtéke szemébe csorgott, úgyhogy dörömbölni kezdett. Felesége riadtan nyitott ajtót, Elemér szinte beesett az előszobába, alig kapott levegőt, a térdére kellett támaszkodnia, hogy állva tudjon maradni, és hogy egy kis vér jusson a fejébe.

Felesége rémült aggodalommal lépett feléje, a szokatlan zajra két lakli gyereke is előjött. Elemér kiegyenesedett, kezével megálljt intett, szemei elkerekedtek. Lassan feleségére, majd két gyerekére nézett, az előbb intésre emelt bal kezét remegve rakoncátlankodni kezdő szíve fölé szorította, szeme bepárásodott.

Pár másodpercig megnémult és megmerevedett a világ. Elemér maga elé meredt, leszegte a fejét, ujjait tenyerébe hajlította, majd hirtelen mindkét kezével a levegőbe öklözött, és pöffenve, bugyborékolón, vulkánszerűen nevetve felkiáltott: – Nyuhugdihííjas vahagyoook!!!