Tizenöt éve történt, hogy a fogorvos nagyon rossz állapotban találta az egyik fogamat. Azt mondta, hogy ezt a legokosabb lenne kihúzni, esetleg gyökérkezelhetjük. Azonnal elköteleződtem a második lehetőség mellett. Mikor ezt szóban is kifejeztem, a fogorvos arcán csalódottság látszott. 

– Ez nem ilyen egyszerű – mondta – Értem én, hogy maga minden áron meg szeretné tartani a fogát, de a gyökérkezelt fog élő halottá válik, elveszti a kapcsolatát a testtel, vagy ha így jobban tetszik: önnel. Csak látszólag lesz a teste része. Elszürkül, zománca fényét veszti, anyaga törékenyebbé válik a hártyavékony porceláncsipkénél is. Értse meg uram, az a fog hónapokon belül szét fog törni! 

– Értem. Akkor nincs vesztenivalóm, ha most mégis megtartjuk, maximum visszatérünk a húzáshoz, de megadtuk az esélyt. Kérem azt a pár hónapot – mondtam. A fogorvos gyűlölködő pillantást vetett rám, és bosszúsan a helyére tette a fogót, amin addig az ujjait tornáztatta szórakozottan. 

Túlestünk a gyökérkezelés első részén, és valami misztikus, valami megfoghatatlan történt közben. A fogorvos a beavatkozás végére egészen elszürkült, kedvetlenné vált, én viszont megnyugodtam, és egyfajta derű áradt belőlem. 

Amikor a záró beavatkozásra mentem, a fogorvost kifejezetten rossz állapotban találtam. Nem annyira fizikailag, mint inkább lelki értelemben. Mindig csillogó szeme topmán pislákolt rám, megszokott határozottságának nyomát sem tapasztaltam, mozdulatai gyengék, tétovák voltak. Azért jó munkát végzett. 

Én boldogan távoztam, ő a székébe roskadt. Bennem gyökeret vert valami optimizmus, őt a pesszimizmus kezdte környékezni. A fogammal minden a legnagyobb rendben volt. Először óvatoskodtam vele, nehogy eltörjön, de az idő múltával egyre jobban terheltem, majd egészen meg is feledkeztem róla, hogy oda kéne figyelnem. 

Közben észrevétlenül elkezdtem hinni magamban, úgy éreztem, hogy tulajdonképpen mindenhez értek, elég végiggondolnom bármit, és meg tudom hozni a helyes döntést. Megalapozottabban, mint bárki. Magabiztos, elégedett emberré váltam. Szinte nagyképűvé. 

A fogorvos élete is megváltozott. Visszahúzódóvá és szerénnyé vált. Nem erőltette a saját ötleteit senkire, sőt, egy idő után már ötletei sem nagyon voltak. Szinte megszűnt létezni a világ számára. Ügyfélköre apadni kezdett, egyre kevesebben bíztak szakértelmében. 

Egy koraestén én vacsorához készülődtem, ő pedig – kilométerekkel arrébb lévő lakásában – lefeküdni indult. Én élvezettel készítettem az asztalra a lecsót, a puffadt, foszló zsömlét és a bögre friss tejet, ő magzatpózba menekülve, száraz szemekkel a falat bámulva várta, hogy az álom mentse ki szomorú életéből. Ő nagyot sóhajtott, én pedig enni kezdtem élvezettel. Ő forgolódott, én tömtem a lecsót a számba és szuszogva rágtam, ittam, nyeltem. Ő hasra fordult, én pedig még nagyobb falatot tömtem a számba. 

És ekkor, a puha zsemlébe marva megéreztem, ahogy a tizenöt éves gyökérkezelt fog kettéreped, és kibicsaklik a helyéről. Lecsóval és zsömlével teli szájjal gyökereztem a székbe. Elejtettem a villát, és szinte éreztem, ahogy elfehéredek. Fájdalmat nem éreztem. De veszteséget igen. Eddig tartott a foggal a diadalmenetünk. Csak ültem teli szájjal és a baljós gondolattal, hogy nem nevethetek többé szélesen. 

Valami elmúlt belőlem. Vége lett tizenöt évnek. A fogorvosnak ugyanebben a pillanatban nyugodt mosoly áradt szét az arcán, tagjai ellazultak, és mély, ringató álomba merült. Másnaptól új élet várt rá.