Dél felé tartottunk az autópályán, amikor elkezdett lemenni a Nap. Nem volt nálunk készpénz, és tartottunk tőle, hogy nem fogunk tudni kártyával fizetni, illetve azt sem tudtuk, hogy pontosan mi is fog következni, milyen is lesz a hely, ahol majd este kikötünk, úgyhogy megálltunk egy shoppal és kerthelyiséggel megkoronázott benzinkútnál, hogy együnk.

Kártyát nem fogadtak el, úgyhogy a nálam lévő pénzérmével vettem egy üveg vizet, és úgy döntöttünk, hogy megkajálunk a hűtőtáskából. Ezzel kapcsolatban a rendszerváltás előtti Nyugat-Európába látogató magyarok jutottak eszembe, akik a lökhárítóra ülve ették a szendvicset a parkolóban, ugyanis a hely és aközött, amire készültünk disszonancia feszült.

Bent, a légkondicionált helyiségben tisztaság, a falon plazmatévé, a szintén patyolat és dizájn mellékhelyiségben fotocellás öblítés és (ahogy minden más WC-ben Albániában) feltöltött folyékony-szappan tartó. Kint, a térköves kerthelyiség végében kis sziklakertszerű kézmosó folyamatosan csobogó vízzel, kevéssel mögötte füves, kis fás terület.

Ebben a környezetben, az árnyékolók alá laposan beterülő meleg fényben vettük elő a hűtőtáskát, a bicskát, a töltött szőlőlevél konzervet, az olajbogyót, a tejet, a kolbászt, a kenyeret, a sajtot. Alighogy kipakoltunk, megjelent bentről egy valószínűtlenül vörös hajú figura vakító fehér ingben és fekete pantallóban. Határozott léptekkel felénk tartott. Ahogy odaért, tiszta üvegpoharakat tett le elénk, és olyan kedves jóakarattal mosolygott ránk, ahogy az – nem győzöm hangsúlyozni – mifelénk elképzelhetetlen.