Ha valaki körül nagyon nagy a felhajtás, az általában vagy nem véletlen, vagy direkt van. Azaz tényleg jó az illető abban, amit csinál, vagy egyszerűen elkezdik ezt állítani róla, és a dolog hittétellé válik. 

Az utóbbi egy-két hét során sikerült besorolnom Bret Easton Ellist Amerikai Pszichoját. Bő harmadáig – vagy optimistábban: szűk feléig – sikerült jutnom, és annyira fáradt vagyok tőle, hogy ha ez egy beszélgetés lenne, egyszerűen felállnék, és elsétálnék. Elhagynám az épületet is.

Én értem, vagy érteni vélem, hogy az milyen fontos és mély mondanivaló, hogy a főhős, meg a hozzá hasonlók semmilyen érdemi érzelmet nem képesek érezni, és hogy annyira felszínesek, amennyire egy ideális fogyasztónak lennie kell, de amit Ellis művel ennek hangsúlyozásával, az már fizikailag elviselhetetlen. 

Elég hamar feltűnt, hogy jó pár oldal elolvasása után a történetben nem telt el még egy negyedóra sem. Sőt, az idő fogalma nem értelmezhető. Elviselhetetlen részletességgel tudtam meg, hogy ki milyen, azaz milyen márkájú ruhát visel. Ing, alsógatya, mellény, nadrág, nyakkendő, minden. És mindenkinek a mindene. Pár dolgot sejtek, hogy melyik milyen szintű fogyasztót feltételez, de biztos vagyok benne, egy csomó mindennek a jelentőségét nem ismerem fel. De nem érdekel. Ezt értően csak akaraterős amerikai konzumidióták tudják olvasni. 

Ugyanez van az emberekkel is. A könyvben a szereplők állandóan kérdezgetik egymást, hogy akit épp látnak, az X-e vagy Y. Miután Tom Cruise is szerepelt, elkezdtem gyanakodni, hogy talán ezek is híres emberek. Mindegy, majd a célközönség tudja. Meg azt is, hogy ennek van-e jelentősége tucatszám ismételve. 

Ameddig eljutottam, mindez nem csitult, hanem a terjedelem jó 70%-át tette ki. Aztán volt még annak a hangsúlyozása, hogy a főhőst milyen szinten nem érdekli senki, mennyire nincsenek érzései. Ezt is érteni lehet elég hamar, de Ellisnek az valószínűleg nem elég, mert soha nem hagyja abba. És mindez nem új helyzetekben, változatos körülmények között ismétlődik, hanem mindig pontosan ugyanúgy. 

Amitől a hirtelen belégzett levegőnek bent kellene rekednie, az az, hogy Bateman gyilkolászik. Ezt a szerző hasonló stílusban hozza tudomásunkra, mint minden mást, azaz nagy (nagy) részletességgel, és közömbösen. Ez utóbbiban lenne is ráció, meg erő, ezt elismerem. Csak maguk a gyilkosságok megmosolyogtatóan életszerűtlenek. Egyrészt az ilyen ötletszerű, és óvatlan elkövetőt hét méteren és kilenc másodpercen belül kapják el, másrészt a realitásérzék meghökkentő hiányára és/vagy megbocsáthatatlan írói lustaságra vall, ahogy maguk a gyilkosságok lezajlanak. Egy szalmabábu kivégzése több ellenállásba ütközne a sértett részéről, mint Ellisnél egy ülő embernek és kutyájának a módszeres szanaszét szurkálása. 

A könyvet végül azon a ponton hagytam abba, amikor Bateman pánikrohamot kap mindenféle kiváltó ok nélkül, és minden olyan életszerűtlen, túlzó és nem odavaló körülménnyel lealjasítva, mint emlékezetkiesés, habzó száj, és hasonlók. 

Én őszintén tudom értékelni a kortárs amerikai irodalmat, azt, hogy adott esetben egyszerű szavakon keresztül is átjön a legmélyebb, legsúlyosabb tartalom és üzenet, de itt egyszerűen egy Van Goghnak hazudott gyermekrajzról van szó. Mondanám a gyereknek, hogy szedje össze magát, mert így nem viszi semmire, de hát vitte.