Ha nagyon kitartóan hallgatja az ember a BBC-t, azért fel-felfeslik a hivatalos kommunikáció mögött hömpölygő valóság. Minden héten van hír a Közel-Keleten megölt vagy megcsonkított katonáról. Már említettem, hogy ugyanekkor arról nincs szó, hogy de hát egyáltalán hogy kerülnek oda tizenkilenc éves gyerekek, úgyhogy most egy kicsit másról írok. 

Többször van viszont szó arról, hogy a végtagjaiktól megszabadított hősök, végül is nem bánják olyan rettentően a dolgot, így is boldogok, szinte gazdagabbak lettek, stb. Az interneten is bőven lehet találni történeteket és videókat, ahol a tolószékbe kerülés mérhetetlenül parányi malőr ahhoz, hogy a katona arcáról letörölje a mosolyt. 

Most egy szakértő olyat nyilatkozott, amin egyetlen, az önálló felöltözéshez szükséges intellektussal bíró ember sem lepődik meg, de mégis megáll egy pillanatra, hogy megütközve nyugtázza, hogy ebbe eddig nem gondolt bele igazán. 

Arról van ugyanis szó, hogy ezeket a pozitív példákat intenzíven keresik, majd nagy kedvvel kommunikálják – nehogy a rossz példa terjedjen, vagy felesleges ijedtséget, szomorúságot okozzanak, ne adj isten muníciót szolgáltassanak olyan, egészen elvakult nézetkehez, miszerint nem is kéne a világ különböző részeire kora-huszonéveseket küldeni háborúkba. 

Ezek a pozitív példák, amik a híradások 99,7%-át teszik ki, az eseteknek nagyjából a 0,3%-ára rúgnak. A lerobbantott lábú, megvakult, béna hadirokkantak elsöprő többsége ugyanis pont úgy reagál az életét tönkrevágó eseményre, ahogy az elvárható: összeomlik tőle, depressziós lesz, esetleg öngyilkosságot kísérel meg, aztán mondjuk lecsúszik és vegetál, és mivel ezek alapján nyilvánvalóan nem példamutató személyiség, esetét nem is tukmálják a széles közvéleményre. Nincs itt semmi látnivaló.