Itt az emberek, akkor is, ha öltönyben vannak, nem fújják, hanem szívják az orrukat. És van is mit szívni, mert ahogy megfigyelem, jó páran permanensen meg vannak fázva, illetve utasaim legalább harmada ilyen gondokkal küzd.

Először azt gondoltam, határesetnek minősülő váladéktermelődés esetén folyamodnak ehhez a módszerhez, azaz amikor a takony külvilágba jutását fenntartható módon meg lehet akadályozni azzal, hogy az ember időnként rászív.

De hamar be kellett látnom, hogy nem nagyon van olyan mennyiség vagy konzisztencia, ami az itteniek szerint zsebkendőért kiáltana. A jó múltkorjában is beült egy pár a hátsó ülésre. A srác ocsmányul szívta az orrát, rengeteg bő váladékot termelt az arca, és úgy szörcsögött, hogy lelki szemeim előtt már formatartó tócsát láttam az ülésen.

Aztán egyszer csak, óriási örömömre, ismerős zaj ütötte meg a fülemet: egy tízes pakk zsebkendő celofánját kezdte felszaggatni a figura. De gyakorlatilag ugyanebben a pillanatban vadul, fenyegető tónusban szólalt meg a barátnője, hogy ugye ezt nem gondolod komolyan?!

Gondolhattam volna arra, hogy nem baj, ez csak egy másik kultúra, illetve annak is csak egy apró szeglete, itt nyilván azt akarják mindenáron elkerülni, hogy a testváladékok a külvilágba jussanak, de ehelyett csak arra gondoltam, hogy bárcsak elzsibbadna a csaj gégéje.

Szerencsére a fiú sem volt rest, és sértődötten, egy gyerek dacosságával jelezte, hogy márpedig most ki fogja fújni az orrát. Ezt olyan metakommunikációval kísérte, mintha azt mondaná, hogy érti ő, hogy ez iszonyú dolog, de ha egyszer ki kell fakasztani a gennyes sebet, akkor ki kell fakasztani.

A lány erre iszonyúan felháborodott, undort, megvetést és haragot sugárzott a barátja felé. Az út további részében aztán csend volt.