Az edzőteremben jobbára tisztességes emberek vannak, akik keményen megizzasztják magukat, leszállnak az egyik gépről, és már mennek is a másikra. Az edzésük végére tényleg elfáradnak, volt értelme, hogy eljöttek.
Ami viszont az uszodában folyik, az kabaré. Az egész város (és csatolványai) összes uszodájában ugyanaz a heti- és napirend működik. Ha az egyikben felnőtt úszás van, akkor az összes többiben is az van, ha gyerek, akkor ebben a tulajdonságban osztozik az összes intézmény, és így tovább. Véletlenül sem rotálnak, pedig felmerül, hogy az ember úszna egyet csütörtökön, de nem pont este kilenc és tíz között.
De az igazi parádé akkor jön, ha mégis rászánja magát az ember. A sávokat felszedik, mintha valami kifeszített pengék lennének, és beözönlik vagy száz, hazai mércével elaltatni való szerencsétlen. Pont megtöltik a medencét, ami sajnos csak huszonöt méteres, és a kínosabbik felén mindössze kilencven centi mély. Itt – általam ismeretlen okból – zsugorülésben gubbasztanak azok az egyébként kis jóindulattal egészséges felnőtt férfiaknak tűnő emberek, akik elvileg úszni jöttek a szűkös időkorlátok között. Gyakorlatilag nem lehet megérinteni a falat tőlük.
A másik oldalon, ha van annyi hely két ilyen között, hogy mégis be lehet csapni, a közeledésemet annak utolsó méterein pánikká terebélyesedő aggodalommal nézik, és már előre próbálják kitalálni, hogy melyik irányba meneküljenek majd előlem, hova nem fogom üldözni őket. Itt az érintés halál közeli élménynek számít.
A múltkor például egy párral úsztam szembe. Onnan tudom, hogy egy pár voltak, hogy nem a szokásos két, hanem csak egy méterre voltak egymástól. Becéloztam magam közéjük. Ahogy kábé két méterre értem, leblokkoltak, lábukkal ót formáztak, idegesen kaptak a medence alja felé görcsbe rándult talpukkal, a karjukkal meg úgy köröztek, mint akik rohanva érkeztek egy nem várt szakadék szélére. Pont, mintha normális (vadidegen) embereket hason simítottam volna menet közben.
Az a legérdekesebb az egészben, hogy óriási távolságot tartanak egymástól, és mégse lehet haladni közöttük. Mert nekik erre a távolságra szükségük van, ha közeledem az intim zónájuk felé, elkezdenek oldalra úszni, mire én is korrigálok, amire vagy ők, vagy egy másik reagálnak, és kialakul a járdán megszokott szemben topogás.
Az igazsághoz tartozik, hogy az egyik szélen egy dupla sáv azért ki van feszítve, és a másik felén a potensebb úszók fröcskölik a vizet. Csak sajnos moccanni, haladni azoktól sem lehet; ott is van olyan, aki természeténél fogva képtelen legalább többé-kevésbé egyenesen úszni, ezért az egyik negyvenöt(!) fokos elhajlását igyekszik korrigálni a másikkal.
Eddig még vasárnap volt a legélhetőbb a helyzet, de az is úgy, hogy otthon, hasonló helyzetben inkább haza szoktam menni. Belőlem ez nem a szebbik énemet hozza ki. Arról álmodozom, hogy három beosztott kollégával járnék körbe, és akit egy percnél tovább lazsálni, értékes teret felemészteni látok, az kap egy kicsit egy sokkolóval, két kolléga kihúzza a partra, a harmadik meg pecsétet üt rá, hogy túl szerencsétlen ahhoz és/vagy méltatlan arra, hogy az uszoda szolgáltatásait érdemben igénybe vegye.
