Ma tüdőszűrésen voltam. Beadtam szépen a személyimet, a TAJ meg a lakcímkártyámat. Megkérdezték, hogy jártam-e már nálunk. (Igen). Mikor visszakérdeztek, hogy múltkor is ugyanott laktam-e, mint most, már tudtam, hogy hiába mondanám, hogy igen. Azért mondtam, de hozzátettem, hogy nézzék meg a régi, négy évvel korábbi címemet is, hátha úgy vagyok még a rendszerükben. Meg is voltam. Legközelebb már az aktuálissal elő sem hozakodok; most sem próbálták meg felülírni, csak – egyébként kedvesen – megjegyezte a hölgy az ablak mögött, hogy ó, hát ez nem régi cím, neki a régi az ezernyolcszázas évek végét jelenti, én meg még milyen fiatal vagyok. De cserélne velem… – tette hozzá elábrándozva. Aztán összeráncolta a homlokát: – Bár ebben a mai helyzetben talán mégse…
Utánam egy úr jött, aki rögtön közölte, hogy a behívóját valahova elkavarta, így nem tudja felmutatni. – Akkor adja csak a TAJ kártyát. – TAJ kártyát? – kérdezett vissza megdöbbenve. Örömteli egyébként, hogy ez sem volt akadály, megkeresték a rendszerben, volt TAJ száma, megröntgenezték. Előtte még azért neki is feltették a standard kérdést, hogy itt lakik-e a kerületben. Sértett büszkeséggel a hangjában válaszolta, hogy már ezer éve. Mintha pontot kapna érte.
Az utána következő férfi a „Járt már nálunk?” kérdésre a „Sajnos” választ adta. A hölgy visszakérdezett, hogy miért sajnos, azért jobb szűrésre jönni, mint kórházba. – Mint kocsmába? – kérdezett vissza Freud az ember szájával, és már készen is állt a vitára, amikor a sorból kijavították, hogy „kórházba”.
Mielőtt behívtak magára az aktusra, már csak ketten kerültek sorra az ablaknál. A leletükért jöttek. A hölgy kikereste a kis papírokat, gondosan, résnyire húzott szemekkel leolvasta őket, és „Negatív” felkiáltással, mosolyogva átnyújtotta a zavart, de azért megkönnyebbült pácienseknek. Ennek a szolgáltatásnak szerintem sokkal több hozzáadott értéke lenne a bőr- és nemi beteg gondozóban.
