A hivatalos program véget ért. Elhangzott a végszó, megkérdezték, hogy van-e még kérdés (és nem volt), mindenki elmondta, hogy milyen sokat jelentett neki ez az egész, hogy milyen hasznos volt a szakmai tapasztalatcsere. 

Elfogyott a mondanivaló, a cél beteljesült. Én gyanakvón nézek körbe. Mindenkin az elvégzett munka, az eltöltött idő megnyugvása látszik. Némán készülődnek. Hátrább tolják a széküket, becsukják a füzeteket, lehajtják a laptopok képernyőjét, felhangosítják a telefonjaikat, némelyikük még fel is áll, még a kabát felé is indul, de igazából nem történik semmi. 

Én erőszakot ejtek magamon, olyan lassú vagyok. Iszom még egy kis vizet, lassan csukom be a füzetemet, a dolgaimat odaviszem a kabátomhoz, de egyvalamit az asztalnál hagyok, és visszamegyek érte külön. Felveszem a pulóvert, gondosan eligazítom a vállánál meg a derekánál, ácsorgok egy kicsit, de aztán nem tudok már mihez kezdeni, felveszem a kabátomat. 

A többiek csendben tevékenykednek, pakolásznak. Akárhogy figyelek, végül is képtelen vagyok megállapítani, hogy mit is csinálnak pontosan, vagy hogy az előbb nem pont ugyanazt csinálták-e. Némelyikük már a fogasnál van, a táskáját fogja, de valami ingoványos időablakban állnak, nem jutnak közelebb a kijárathoz. 

Én lassan az ajtó felé indulok. Amikor odaérek, megállok, visszanézek a sok készülődőre, akik közül még sincs kész egy se. Elköszönök. Ők szinte felriadnak, úgy köszönnek vissza, mint akik bokros teendők közül emelik ki egy pillanatra a fejüket, mint akik felett ésszel felfoghatatlan varázslat bűbája alatt szállt el az idő. 

A lépcsőn lefelé tartva, és a portán, ahogy leadom a vendégkártyát, már előre tudom, mit fogok látni, amikor visszanézek. Mindig ugyanazt látom. Ahogy kicsit eltávolodok az épülettől, és visszapillantok a terem ablakára, ott a sok tevő-vevő, éppen úgy, ahogy hagytam őket. Csak most már élénken, mint akik évtizedes tiltás alól szabadultak, beszélgetnek.