Most kezdem belülről átégetve megérteni, hogy a dallam csak egy dolog, és hogy a zene milyen lesz, az legalább akkora – ha nem nagyobb – mértékben függ attól, hogy milyen a ritmus, az egyes hangok kitartása, a pendítés jellege és ereje, és még ezerháromszáz másik apró dolog.

Sorban veszem elő a lagymatagabb régi riffjeimet, és a kitartott űröket feltöltöm. Az eredmény a groove meglepően intenzív növekedése. Új dallamok is jutnak eszembe, sőt, olyan is előfordult már nem kétszer, hogy egy-egy begyakorlott riffet felfokozott állapotban konkrétan ész nélkül, tisztán érzésből variáltam át, játék közben. A legkevesebb, amit erre mondhatok, hogy boldoggá tesz.

Ugyanide tartozik, hogy játszottam azt a klasszikus blues riffet, aminél zavarni szokott, hogy a magas hangoknak túl nagy tér jut. Lassan átúsztam egy olyan játékmódba, ahol a legvékonyabbat már nem pendítem, és tetszett, amit hallottam, kezdtem belelkesülni, és egyre keményebben pendítni, ami egyre súlyosabb testet adott a riffnek, majd ezen behergeltem magam, és még keményebben játszottam egészen addig, amíg már újra úgy éreztem (és megint csak nem gondolkodtam egy pillanatot sem), hogy jöjjenek a teljes pendítések, és az ekkora már brutálisan kemény mély riff a magasak visszajövetelével olyan élt kapott, hogy… Szóval kurva jó volt, vagy legalábbis én így éreztem.

Szóval fog menni ez az érzésből, gondolkodás nélkül játszás, de még mindig rengeteg a teendőm a dolog finomabbik végén. Hátha végre cselekvésre szánom magam, és áthúroztatom az akusztikust, ott talán jobban rá tudok fordulni a finoman játszós utcára.