Én annyit magyaráztam angoloknak, meg pakisztániaknak, meg lengyeleknek, hogy az angol címzési szokások jóval többek kellemetlenségnél, de senki nem igazán hitt nekem. 

Az van ugyanis, hogy itt gyakori az olyan, hogy egy utca két végét egy lakópark, vagy gyárkomplexum választja el egymástól, és másfél mérföldet kell autózni, ha az egyik végéről kiderül, hogy nem oda akartunk menni. Normál körülmények között ennek a két külön helynek két külön neve kellene, hogy legyen. Itt azonban hagyományőrzésből, vagy mert a levegőből egylényegűnek látszik a két utca, marad ugyanaz a név. 

Van az is, amikor lenne egy természetes határa egy útnak, mondjuk egy eszméletlen nagy körforgalom torkolatánál, de nem ott van, hanem megy még száz métert, majd ott vált nevet. 

A városközponthoz közel egy egész sor van olyan utcákból, amik középen le vannak betontuskózva, és egy rohadt nagy kört kell menni, ha rossz oldalról közelítettünk. Épp itt folyt le a bizonyítási demonstráció. 

Én azzal érveltem alkalmi beszélgetőpartnereimnek, amikor ezt a témát hoztam fel, hogy ez a fajta hülyeség rengeteg kellemetlenséget okoz, amikor csomagok nem, vagy késve érkeznek meg, amikor a kiszállított pizza kihűl, mire eljut a célállomásra, de az igaz probléma akkor van, amikor a rendőrök, mentők vagy tűzoltók mennek az adott címre. 

Az előbb említett utcák valamelyikében éppen ez történt a minap. Zsaruk, mentők és tűzoltók dübörgő, motorbőgős, szirénázó és villogó konvoja rongyolt végig az egyik úton. Szerencsére üres volt az adott útszakasz. 

Én még ugyanabban a lomha dugóban álltam két zölddel később, amikor ugyanez a konvoj ugyanott, most már a menetiránnyal szemben kotort visszafelé. Óriási mák volt, hogy még mindig üres aszfalton mehettek, de aztán jobbra egy kétszer két sávos út következett. Hogy ott hogy sikerült haladniuk, azt nem láttam. 

Mindez nagyjából négy perc késést jelentett. Négy plusz perc lángokban? Négy plusz perc oxigén nélkül? Négy plusz perc késsel a hátban?