Az esetek meghatározó többségében jobban szokott tetszeni a könyv, mint annak megfilmesítése. Ezért olvastam el A marsi című könyvet; hátha most is így lesz. Csak ez most nem fog egyhamar kiderülni, mert a filmet majd csak akkor nézem meg, ha le lehet tölteni.

Az alaphelyzet (ott ragadni egy idegen bolygón) nagyon tetszett, mert olyan atmoszférát teremthet, ami a főhős mellé szippantja az olvasót, aki aztán fizikailag lesz képtelen lerakni a könyvet, mert úgy érzi, nem szállhat ki, amíg ki nem keveredett a bajból.

A könyv majdnem így is indul: már a tizedénél tartottam, amikor még mindig tetszett. De aztán a technikai részletesség (amit addig úgy éltem meg, hogy még az én agyam is hajlandó lett volna forogni, hogy adott helyzetből vajon hogy lehet kikecmeregni) egyre nyomasztóbbá vált, és elég hamar azt vettem észre, hogy vakrepülök a részletek felett, és várok valamire, ami engem érdekel.

Engem egy ilyen helyzetben az érdekelt volna, hogy mi folyik a főhős fejében a praktikus, és kétségtelenül életbevágó jelentőségű technikai jellegű problémamegoldáson kívül. Pl. halálfélelem? Fásultság? Reményvesztés? Csakazértis dac? Düh? Bármi. De ez a karakter csak egy bosszantó, sekélyes, álvidám fasz, aki a mindig jópofa szerepét magára öltve (sikertelenül) igyekszik kiszámítható vicceivel jópofának tűnni.

Andy Weir szemmel láthatóan rengeteg energiát lapátolt abba, hogy a lehető legpontosabb elképzelése legyen a planetáris, tudományos és technikai szférákban, de az emberek, akiket ábrázolni próbált, a sakkfigurák bonyolultságát sem érik el.

Aztán az egész csak egyre rosszabb lett a szokásos amerikai sablonokkal, amiket a szerző szégyenérzet nélkül locsolt méter magasra mindenhol, mintha csak az iparos írók egyesülete szabálykönyvének utasításait követné.

Voltak ugye a földi irányító központ emberei. Egytől egyig kitűnő emberek, esetleg szerethető kis hibákkal, rohadt súlyos munkabírással, pontossággal, de kreativitással is. Volt persze a Föld bolygó komplett lakossága, akik az USA-t árnyalatnyival jobban szeretik, mint a saját anyjukat, és lélegzet visszafojtva követik az eseményeket minden mást hátrahagyva. És nem volt persze senki, aki azt mondta volna egy kocsmában a pultosnak, hogy bazmeg kapcsold már el ezt a szart, zenét nyomassál, és ha rémlik, bő húsz perce kértem még egy sört.

Hihetetlen, hogy ezek a toposzok milyen erősek az USA-ban. Muszáj beletenni őket minden ilyen iparos könyvbe (amilyet többet nem szeretnék olvasni), és/mert a célközönség megköveteli, hogy megkapja a propagandáját, amit ha nem töltenének megállás nélkül lefelé a torkukon – saját, belső normarendszer híján – úgy csuklanának össze, mint egy ázott szalmababa.

Van viszont egy olyan sablon, amit évtizedek óta figyelek, de nem igazán tudok hova tenni. Ez pedig a parancsmegtagadó, lázadó hős figurája – amiből itt is bepróbálkozik pár. Namost az ilyen írásokban ezek jutalmat nyernek, mert bátor szívük fényt mutat az emberiségnek problémamegoldásból, meg emberségből, és demonstrálhatják, hogy az új kontinenst belakó pionírok szellemiségére örökké élni fog. Mondom: ezer könyvben és filmben fordul elő ez az ordas hazugság Amerikáról.

És az amerikaiak a jelek szerint mégis pontosan tudják, hogy a konkrét hétköznapokon mégiscsak az a legokosabb, leghelyesebb, ha szépen csinálják, amit mondanak nekik. Alternatív megoldások gondolatának dédelgetéséhez meg kis iránymutató segítség az Edward Snowden szappanopera.