A lábaknál induló és a mellkasnál éles vonallal véget érő takaró alól csontvázszerű test sejlett át. Kartali úr hanyatt feküdt, karjai erőtlenül nyúltak végig törzse mellett, eres kezei göcsörtös ujjakban végződtek. A párna alig nyomódott be feje alatt: meg akarta emelni, de már pergamenszerű, sárgás bőrének súlya is iszapos erővel húzta lefelé. Kiáltani szeretett volna, de csak egy tompa, erőtlen torokhang hagyta el a száját.

Nem tudni, hogy Kartaliné meghallotta ezt a mégoly csekély zajt is, vagy egyszerűen csak megérezte, hogy szükség van rá, mindenesetre a mosnivalót félretéve a szoba felé indult. Amint benyitott, Kartali úr izgalmában nyelt egyet, nyelve hegyével megpróbálta megnedvesíteni vértelen ajkait, és jobb mutatóujja éppen csak Kartaliné számára látható megmozdításával jelezte, hogy mondani szeretne valamit. Valamit, amit fontosnak érez elmondani.

Kartaliné puha tenyerébe vette férje száraz kezét, letérdelt, és épp olyan közel hajolt, hogy a leghalkabb suttogást is meghallja, de – szükség esetén – Kartlai úr szájáról is tudjon olvasni. A férfi felesége szemébe nézett. Ahogy meglátta, hogy neje feléje irányuló figyelme a lehető legteljesebb, izmainak feszülni akarása alábbhagyott, feje alatt a párna kissé jobban benyomódott. Az idős férfi behunyta szemeit, arcán elégedett nyugalom áradt szét, és a hangokat komótosan, puhán gömbölyítve suttogta – Naugye.