Elég sok illúzió él a magyarok fejében Nyugat-Európáról. Nekem – Angliában élve – sikerült ezek számát radikálisan csökkentenem – elismerve, hogy számos dolog egyszerűen tényleg jobb és/vagy jobban működik, mint nálunk.

Lehet, hogy a németeket bálványozó angolok beszélték tele a fejemet, és ezért lepődtem meg egy jelenségen Németországban, amit Magyarországon teljesen természetesnek vennék, miközben súlyosan felháborítana – de hát Magyarországon ez a kettő kéz a kézben jár…

Voltam egy koncerten Münchenben, ami jól meg volt szervezve, satöbbi, tehát semmi németekkel kapcsolatos illúzió nem dőlt volna romba, hacsak nem lett volna az első előzenekar.

Az ilyeneknek iszonyú nehéz dolguk van (velem feltétlenül), mert az emberek a fő attrakciót várják, ezért nem kimondottan befogadó állapotban hallgatják az adott együttest. Ehhez képest zeneileg meglepően jók voltak, illetve ez végül is nem kellene, hogy meglepetés legyen. A hangszeresek értettek a hangszerükhöz, jól és élvezettel játszottak covereket, az énekes pedig kimondottan profi volt, tudott erőt beleadni mélyen és magasan egyaránt.

Volt viszont egy kakukktojás. Először az tűnt fel, hogy van egy figura, aki félig a háttérben lég-basszusgitározik, meg macsónak szánt módon beleáll a riffekbe, és ennyi. Épp kérdeztem a többieket, hogy ez meg ki a f, amikor sajnos kiderült, hogy egyfajta énekes. Az a fajta, akinek a hangja a dó-ré-mi skálát öleli fel, de a két szélén már a középen gyenge hangereje is lekonyul. Ez az ember minden második-harmadik számnál lehetőséget kapott, hogy ő énekeljen olyan számokat, ahol legalább egyszer volt egy olyan rész, amit normál körülmények között a táncdalénekes rendesen rekedten megnyom és/vagy egy oktávval magasabban énekel, hogy az ember lúdbőrözni kezd, de itt csak az ehhez tartozó arckifejezés manifesztálódott, maga a hang nem.

A figurának ezek után a tényszerűen kudarcos részek után mintha kombinált tesztoszteron és endorfin tolulása lett volna, olyan elégedettség ömlött az arcáról és a mozdulataiból. Egészen szürreális volt. Az első „hangos” megnyilvánulása után pár körrel be is mutatták, és ugyan nem figyeltem, de valami olyasmi esett le, hogy a fickó a bajor rádiónál valami vezető.

Azaz kellően sikerorientált, céltudatos, arcátlan és önkritika híján való ahhoz, hogy simán bekerüljön egy csapatba, ahol mindenki más konkrétan zenész. Azóta megnéztem az együttes facebook oldalát, és kiderült, hogy a többiek is javarészt mind vezetők a Bayern 3 rádiónál, aminek nem örülök, de végül is tényleg tudtak zenélni, úgyhogy mondjuk, hogy bocsánatos bűn, hogy kicsit halmozni kezdik a nekik „járó” előnyöket, de az, hogy egy globális szintű, agyeldobós, zenetörténelmi állócsillag koncertje elé fértek be, így is súlyosan otromba aránytévesztés, és biztos vagyok benne, hogy a háttérben egyedül az üzleti érdekérvényesítő képesség állt, nem a zenei kompetencia.

A második előzenekarral (Vintage Trouble) semmi ilyen gond nem volt, nekik egyszerűen szar volt a zenéjük, nevetségesen modoros a ruhájuk, az énekes meg az a kaliberű ripacs volt, akit – ha korrektek akarunk lenni – már bezárva kéne tartani. Mondjuk a gitáros is.