Egy, a tökéleteshez közelítő világban a napi bevásárlásom a sarki üzletben úgy történne, hogy a pénztárhoz lépek, a pénztáros lecsippantja az árukat a vonalkód-olvasóval, és vagy automatikusan ad egyet a halomban álló reklámszatyrokból, vagy emlékszik rám, és pontosan tudja, hogy ezúttal is, ezerhétszáz-tizenkettedszer is fogok kérni egyet, és azért ad. Én örülhetek, mert kitalálták – az egyébként zavarba ejtően egyszerű – gondolatomat, ők cserébe mozgó reklámfelületet kapnak, és a kezemben himbálódzó zacskó láttán páran talán a homlokukra csapnak, hogy tényleg, még be kell ugranom a sarokra a boltba.
Eddig egyetlen egyszer fordult elő, hogy nem kellett kérnem a zacskót, és majdnem könnybe is lábadt a szemem, de aztán soha többet. Csak ma értettem meg, hogy ezek azt akarják, hogy emeljek a környezettudatossági szintemen, és eleve a zsebembe készített zacskóval érkezzek.
