Talán négy éves lehettem, amikor a TV-ben láttam egy kártyatrükköt. Az önkéntes segítőnek ki kellett választania egy lapot a pakliból, jól megnéznie, megmutatnia a közönségnek, aztán visszacsúsztatni a többi közé. A bűvész megkeverte a kártyákat, aztán előhúzott egyet. – Ez volt az? – Igen!

Nagyon megtetszett a dolog. Elő is vettem egy csomag kártyát, és kiraktam belőle egy nem tudom hányszor nem tudom hányas mátrixot. Megkértem a nővéremet, hogy válasszon ki egyet, és – persze anélkül, hogy nekem elárulná – tegye vissza a helyére. Így is tett; még arra is vigyázott, hogy ne látsszon, melyik kártya volt megbolygatva.

Én egyébként sem szorultam rá erre az információra: biztos kézzel, habozás nélkül nyúltam az egyik felé. Felemeltem, és felmutattam a figurás felét anélkül, hogy én magam megnéztem volna. Nővérem elképedve igazolta vissza, hogy igen, pontosan ezt a kártyát választotta ki. Meg is kérdezte, hogy hogy csináltam. A kérdést nem pontosan értettem. Hát nem így kell? Vagy mi a kérdés tulajdonképpen?

Rögtön megismételtük a trükköt, és az a várható módon zajlott le: nem találtam el. Aztán újra. Akkor sem. És soha többet. Ma már tudom, hogy így játszottam el az egyetlen esélyemet, hogy valaha lottó ötösöm legyen.