Tegnap találkoztam Alpárral. Nem ismert meg. Pedig – még az első munkahelyemen – ő volt az, aki minden nap úgy futott a busz után, hogy karjait szorosan a törzse mellé simította, negyvenöt fokban előredőlt, (nyelvét kissé kipréselve koncentrált mozdulataira), és minden harmadik lépésnél ugratott egyet, ahogy a mentális fejlődésben elmaradt kisiskolások teszik. Aztán a buszvezető becsukta az ajtót előtte, és a gázpedál határozott lenyomásával kövér, fekete füstgomolyagot okádott az arcába. Ez így ment minden nap. Én voltam az egyetlen, aki nem röhögött rajta. És én vagyok az egyetlen, akit nem ismer meg.