Sokan nem tudják, de az érdemi hazudozáshoz bizonyos szintű intelligenciára van szükség. Kalkulálni kell vele, hogy az általunk választott téma vagy információ-halmaz mekkora körben ismeretes, azaz hányféleképpen lehet ellenőrizni az általunk összehordottak valóságtartalmát, illetve célszemélyünket is nagy gonddal kell kiválasztanunk.
Egyik utasom ez utóbbit feltétlenül elvétette, amikor nekem hozakodott elő azzal, hogy épp előző nap este hagyott fel a taxizással. Azt mondta, egy évig csinálta, de egyszerűen nem érte meg neki, állandóan csak az adósságát mélyítette. Az is az igazsághoz tartozik – mondta –, hogy gyakran hozott olyan döntéseket, amikről rögtön tudta, hogy nem az anyagi javak felhalmozása irányába mutatnak. Például amikor az egyik legforgalmasabbnak számító napon, azaz pénteken este munka helyett inkább annyit ivott, hogy azzal a még forgalmasabbnak számító szombat esti munka lehetőségét is eljátszotta. Meg hát hét közben sem dolgozott igazán sokat.
Rá se kellett néznem a figurára, hogy tudjam, minden, amit eddig mondott, úgy igaz, ahogy elmesélte. Csakhogy utasomat az önkifejezésben az motiválta, hogy minél frankóbb srácnak tűnjön. Azt gondolta, hogy a bátor, nemtörődöm, és gyakori lerészegedéssel járó életstílus méltán számíthat egy elismerő ajakbiggyesztésre, de én elvétettem igazi jelentőséget tulajdonítani a dolognak, minthogy igazából nem érdekelt, hogy miként alakul ennek az embernek a sorsa.
Ezért hozakodhatott elő a közlendői második felével, miszerint ő kizárólag a belvárosban dolgozott, beállt a kedvenc szállodája elé, ahonnan rendre a reptérre vitették magukat az utasok (ami a taxisok számára az álomfuvar kategóriájának legfényesebb ékköve). – Rendre? – kérdeztem vissza. – Igen – hangzott a válasz.
Ezen a ponton egyértelmű volt a hazugság, csak játékból beszélgettem tovább. – És miközben a reptéri fuvarra vártál, véletlenül nem az történt, hogy mégis inkább egy kínai diák hívott, aki az alapdíjas körzeten belül költözött nehéz dobozokkal, aztán borravalót sem adott? (Ugyanis a valóságban a belváros diákokkal van tele, akik egyszerűen lusták sétálni, a pénzük viszont inkább szórakozásra kell).
Hát voltak diákok is, igen, de például van… és itt valami általam nem ismert, eléggé messze fekvő település nevét mondta… ahol van valami diákszállás, és ő gyakran oda vitt diákokat, és egy bő százast szakított ilyenkor. Jaj – gondoltam. Az itt dolgozó taxisok között a hatvan font az a határ, ami fölé élő ember nem fog jutni soha az életben, ami az egy fuvarra eső bevételt illeti. Ráadásul, ha igazat beszélne a „volt taxis”, akkor a diákok között lenne egy jelentős számú, az önsors-rontásig idióta csoport, akik ilyen döbbenetes távolságról járnának be taxival minden nap ahelyett, hogy itt a városban laknának a pont erre kitalált diákszállókon, vagy bérszobákban.
Szintén csak játékból elmondtam neki, hogy én sem panaszkodom, de azért ilyen kimagaslóan szerencsésnek se mondhatom magam. Neki azt javasoltam, hogy feltétlenül lottózzon, mert ha valaki, ő nyerni fog – ilyen mákfaktorral.
Ezután már nem sokat beszélgettünk. Engem végül is bosszantani kezdett, hogy hülyének néz a figura, még ha az ostobasága szórakoztatott is valamelyest. A beállt csendnek az is lehetett az oka, hogy lesajnálásomból átment valami a hanghordozásomon, és a mosolyomon keresztül, ami elbátortalaníthatta.
Az áhított elismerést tehát még mindig nem kapta meg a történetmesélő, pedig már befordultunk az utcába, ahová igyekezett. Azt mondta, hogy ő rendszeresen járt ide pont ezen az útvonalon, ahol most is jöttünk. – Mennyi is lesz, öt, ugye? – Csak három húsz – mondtam a velem született élhetetlenségtől megmételyezve.
Ő pedig három öngól szerzőjeként, egy kicsit elkedvetlenedve nyújtotta felém az ötöst, hogy jó lesz így, nem kér vissza. Ez volt az utolsó reménye, hogy kivívja a ki tudja, miért olyan fontos szimpátiámat. Ha kimondottan szimpatikus nem is lett tőle, de azért a borravalónak őszintén örültem, és noha nem mutattam túláradón, azért egyértelművé tettem a számára egy köszönet-mosoly kombinációval.
Észlelhette a különbséget korábbi metakommunikációmhoz képest, mert láthatóan megkönnyebbült, sőt, szinte boldogan lépkedett a kerítéskapu felé. Végül mindketten jól jártunk.
