Már nevetnem kell, annyira dühít, annyira nem fér a fejembe századszorra se, amikor egy hölgyvezető az általános udvariassági szabályokat tekinti irányadónak a KRESZ, illetve a fizika jól bevált törvényei helyett. 

Tegnap egy ilyennek elfogyott a sávja a mellettem, amit az út kezelője amúgy rikító sárga felfestéssel próbált már jó előre sugallni. A corsás, barátnőjének szánt mosollyal az arcán, mintegy mellesleg, vagy jelzésként(?) rám nézett, és a hezitálás legparányibb jele, valamint fékezés illetve gyorsítás nélkül, szépen kiúszott a helyemre, és még véletlenül sem az előttem, vagy a mögöttem tátongó űrbe. 

Hogy én már nem voltam ott, az csak azért van, mert ezeket már felismerem oldalról is. Látom, ahogy az állandó huszonnégy órás szolgálatban lévő őrangyaluk lesütött szemmel, pironkodva kinéz rám, hogy tudja, hogy nonszensz ez az egész, ő kér elnézést, neki is végtelenül kínos, de mégis arra kér, hogy tapossak már bele én a fékbe, és kerüljem már el én a vasak találkozását.