Vannak úgynevezett „freephone” ügyfelek, akik általában egy bevásárlóközpont bejáratából hívják a taxit. Lehet, hogy úgy, ahogy a kórházban is láttam, ahol tolmácsolni voltam: a kijáratnál egy vezetékes telefon kifejezetten arra van specializálva, hogy egy bizonyos taxitársaságot hívjanak rajta.
Az egyik élelmiszer-bolthálózathoz egyik üzletéhez érkezve egy rossz állapotban lévő, kinyúlt mackót és kapucnit viselő, huszonhét és ötvenhárom közötti férfi hajolt az ablak felé. Szavát alig értettem, de azt igen, hogy a „free” szót bemondta, úgyhogy bólinottam, ő meg beült.
Mondta, hogy hova szeretne menni, de egyetlen szavát sem értettem, ami azért már elég ritkán szokott előfordulni velem. Most mindenesetre megtörtént. Még megkértem, hogy betűzzön, de arra nem volt hajlandó, úgyhogy végigkérdezett jó pár helyet, amikről tudhatnám, hogy hol vannak, de nem tudtam, illetve továbbra se nagyon értettem, hogy mit beszél.
Ahogy elindultunk, sajnos újra kérdezősködni kezdett, de olyan kíváncsisággal, hogy azt már nem lehetett elsimítani egy mosolygós bólintással. Vissza kellett kérdeznem vagy háromszor. Így tudtam meg, hogy azt kérdezte, hogy szabad (free) volt-e tulajdonképpen a kocsi. Azaz ő nem az én ügyfelem lett volna. Na mindegy.
Egyébként azért értettem nehezen, mert scouse akcentusát barna csonkfogain és renyhe ajkán juttatta a külvilágba úgy, hogy közben egy nehezen leírható beszédhibával is megkeverte az elegyet.
A rengeteg visszakérdezésemre – annak ellenére, hogy azért már kommunikáltunk egy ideje – gyanakodva kérdezte, hogy értem-e az angol nyelvet. Mondtam, hogy egész jól boldogulok vele, viszont a te akcentusod (és mást persze nem említettem) egyszerűen kifog rajtam. Erre úgy elszomorodott, hogy megsajnáltam.
Ott ült mellettem, és mondta szépen az utat. Amikor nem beszélt, hangosan lélegzett. Mintha szűkület fojtogatta volna a légcsövét, kásás, süvítő hangon ment ki-be a levegő. Kifelé menet sokszor a rekeszizom görcsös összehúzódása által keltett nyöszörgést is hallatott, időnként teljes testében, de leglátványosabban a lábain megremegett, és ennél szerencsére ritkábban, kimaradt a légzése is.
Hamar feltűnt, amikor a jelentős alapzaj abbamaradt. Ránéztem. Mereven bámult előre, vizeskék szemeit könnyfátyol fedte, barna csonkfogait nyálpászma kötötte össze csurom nedves szájával. Így telt el jó pár ólomléptű másodperc, hogy aztán egyszer csak kaffanva levegő után kapjon, mint a megátalkodott horkolók, csak ő horkantás nélkül, úgy, mint akit ló rúgott mellbe: fojtottan, légcső szűkületén átsüvítve.
Viszonylag sokat beszélt hozzám, én pedig őszinte érdeklődéssel, de csekély dekódolási rátával hallgattam. Annyi volt csak bizonyos, hogy tizenhárom font volt nála, amit mind nekem szánt, és ez egy ötös borravalót jelent. (És a végén kiderült, hogy a fuvar tényleg nyolc fontba került). Szimpatikus voltam neki. A másik bizonyosság az volt, hogy egy lányhoz vittem, aki nem tudott az érkezéséről.
Kétségtelenül mellette szólt, hogy állapota és kinézete dacára egy kicsit sem volt büdös, de annyira aggódtam, hogy felbukkanása visszás érzéseket kelthet vágyott vendéglátójában, hogy hamar elhajtottam: Nem akartam látni, hogy esetleg hiába kopogtat.
