A kereskedelmi rádiók hallgatása közben figyelmes lettem egy hangra, aminek a hatására az undornak, a felháborodásnak és a dühnek valami pusztító elegye kerített hatalmába. Az énekes az a típus volt, akiről egyszerűen teljes bizonyossággal tudja az ember, hogy az iskolában körbeállták, hogy korrektül meg tudják lökdösni, a kénytelen-kelletlen segítségére siető tanárok pedig egy kicsit lelassították léptüket, hátha túl későn érnek oda, és valami komolyabb baj történik a sráccal. Legyen a viktimológia tárgya, hogy miért érzem ezt az ösztönös ellenszenvet, amúgy sem erről akarok írni.
A BBC Radio 1-on, amit itt a fiatalok rádiójának szánnak, nemhogy interjú, hanem hosszas beszélgetés meg játszadozás zajlott a múltkorában ezzel az emberrel. Bieber valami egészen elszomorítóan felszínesnek tűnt, nem derült ki egyáltalán, hogy a problémás hajú fiú valójában normális lenne. Az olyan rajongói kérdésre, hogy mit akart üzenni a Boyfriend című számával, először lefagyott, majd végül azt sikerült kikönnyeznie, hogy azt, hogy figyeljenek oda a fiúk a lányokra. Például vegyék észre, ha a csajnak új frizurája van. A betelefonáló lány, illetve akit visszahívtak, aligha bánta a kiábrándítóan semmilyen választ, ugyanis javarészt azzal volt elfoglalva, hogy Justin hangja hallatán beálló légzősokkját még az élettel összeegyeztethető szinten tartsa.
A sztár kapott egy csomó kérdést, amiket nem értettem igazán, mert valami korábbi műsorban elhangzott infókra vonatkoztak. Ekkor őszintén szólva meglepetés ért. Bieber nagyon sikeresen válaszolt a kérdésekre, de közben olyan benyomást keltett, mint aki éppen felel. Nem a sztár képét sugározta, akinek akár ki is nyalhatják a seggét, hanem a stresszelő diákét, akinek könnyen elverik a valagát, ha az eredménye szerényebb, mint ötös alá.
Miközben gratuláltak neki, hogy az összes eddigi meghívott vendég közül a legjobban tudja a válaszokat, „viccesen” megvádolták, hogy talán valamiféle csalással operált. Kissé ijedten bizonygatta, hogy nem így történt, hanem nagyon figyelt, és most is koncentrál.
Diagnózisom végül is az, hogy a gyereket a szájába vette a lemezipar, és most a kiköpés előtti – valószínűleg igen hosszadalmas – fázis tanúi vagyunk. Megmondták neki, hogy kisbarátom, híressé teszünk, a lányok majd légzősokkot kapnak, ha meglátnak, ájultra fogod keresni magad, feltéve, hogy azt csinálod – és semmi mást –, mint amit mondunk. Különben mehetsz Tökölre. A szülők meg aláírták, hogy részükről ez így teljesen rendben van.
Szerintem még meg fogom érni, hogy szabadon fut majd még pár utolsó évet gyakorló elmebetegként, akkor aztán végleg elengedik a kezét, és megkezdik az üzleti terv második felének a megvalósítását, aminek során a halálából szednek ki annyit, amennyi üzletileg lehetséges.
