Gimnazista koromban két amerikai angoltanárom is volt, akik közül egyik se tudott magyarul, és egyikük emellett végig ki is tartott. Nekünk kellett tehát megerőltetnünk magunkat, ráadásul kevesen voltunk, és az egyik sráccal még az órákon kívül is összejártunk olykor, úgyhogy az angolom nem reménytelen.

Amerikai akcentusomat az itt töltött idő alatt igyekeztem bbc angolra módostani, de tisztában vagyok vele, mindig tudni fogják, nem itt születtem, illetve hogy az angol nem az anyanyelvem.

Kérdezték már gyanakodva, hogy a környékről való vagyok-e; persze nyilván nemleges választ várva, de mégis. Mondák már, hogy az angolom tökéletes, meg hogy jobb, mint az övék. Ezért nem lehet olyan könnyen kijelenteni, hogy például a hazugság egyértelműen rossz dolog lenne. Mondták már azt is, hogy az angolom egész jó, vagy nem is olyan rossz (fairly good), ami szerintem elég jól leírja a valós helyzetet.

Mindenezek mellett én igazából csak egyben vagyok biztos: hogy az akcentusomról nem tudják megmondani, hogy pont magyar vagyok. Helyezem a hangsúlyokat, nem magyarosítom a függő beszéd szórendjét, nem tukmálom a határozott névelőt. A napokban mégis megkérdezte egy utasom, hogy honnan jöttem, ugyanolyan az akcentusom, mint a háziorvosáé. Mondtam, hogy Magyarországról, ő meg bólintott, hogy az orvosa is.