A katona gépiesen rakta egyik lábát a másik után. Hallgatta, ahogy a hó ropog a talpa alatt, megtörve a siket csendet körös-körül. Érezte ahogy minden lépés rezgésként fut a feje búbjáig, de a lábujjai mintha nem is léteztek volna. A combjában még érezte a hideget, a lábszárában a sajgást, de a bokája már csak egy tompa valami volt az érzékelés és az emlék határán.

Próbált arra gondolni, hogy ebből nem feltétlenül lesz baj, hogy az egész nem régóta tart, de valójában úgy tűnt, hogy igenis egy örökkévalóság óta tart – legalábbis nem emlékszik, mióta. Valami soha korábban, még a háború legsötétebb pillanataiban sem tapasztalt mély, bénító kétségbeesés uralkodott el rajta. Szinte érezte, ahogy szétárad a testében, valahonnan a torka környékéről. Sírás környékezte.

Azért csak gyalogolt tovább, le a völgy felé. Egy elágazáshoz közeledett. Ha itt utak futnak össze, akkor azok talán ugyanoda vezetnek. Közel lehet egy településhez. Arra gondolt, hogy nem is érdekli már, hogy hova érkezik. Ebben a pillanatban jobbról, a szikla takarásából egy ellenséges katona lépett ki. Döbbent ijedségük egymás tükörképe volt, és ezt észre is vették, de a háború logikája és a túlélési ösztön erősebb volt mindennél: előkapták a fegyverüket, és… a fagyott lábú katona volt gyorsabb.

A másikat hanyatt döntötte a mellkasát ért lövés, fegyvere méterekre repült a kezéből. A fagyott lábú közelebb lépett, és a földön fekvő fejére irányította puskája csövét, hogy leadja a kontroll lövést. Erre az ellenséges katona arca ijedtségbe fordult, kezét maga elé tartva jelezte, hogy „ne lőj!”.

A katona még közelebb lépett, a meglőtt férfi arca pedig újra megváltozott. Eltűnt róla az ijedtség, helyét igyekvés feszültsége vette át, mint akinek fontos üzenetet kell átadnia, mielőtt meghal. Egyik kezét továbbra is maga elé tartva, a másikkal gombolni kezdte zubbonyát, amit addigra már alaposan átitatott a kiömlő vér.

A katona csak negyedik gombnál vette észre, hogy ott addig is valami furcsa dudor volt. Egyet hátra lépett, a szájában érezte az adrenalin ízét, és valami gondolatnál is sűrűbb esszenciaként átfutott az agyán, hogy nincs olyan, hogy minden mindegy, az élet mindig utat tör magának, akkor is, ha az élet hordozóját már nem is érdekli. Az ujja begyén megindult az automatikus mozdulat, érezte, ahogy a bőr összenyomódik, és az erő átadódik a hideg ravasznak.

Ebben a pillanatban meglátta a valamit a zubbony résében. A ravasz meghúzásával szinte egy időben egy homályos, talán pusztán idegi folyamat folytán félrerántotta a puskát, a golyó a földön fekvő katona hónalja mellett fúródott a fagyott földbe. A kabát réséből egy öreg, őszes, reszkető, kistestű, sprőd szőrű kutya alakja bontakozott ki. Félig hátára fordulva, hasát feltárva adta meg magát. Szimatolni nem mert, nézni nem tudott: szemét opálos zöld hályog fedte.

A fagyott lábú leengedte a fegyvert, minden erő kifutott a karjaiból, a puska kiesett a kezéből, ő pedig, mintha az egész háború terhe egyszerre szakadt volna a vállára, térdre rogyott. Ugyanebben a pillanatban a fekvő katona arca kisimult, talán egy nagyon enyhe mosoly is megjelent rajta, és ott is maradt örökre.

A fagyott lábú az öreg kutya fölé hajolt, tenyerét kis reszkető testére tette. Mintha érezte volna, hogy a remegés lassan alábbhagy. Percekig maradt ebben a pozícióban, potyogó könnyei foltot áztattak a kutya szőrére. Végül magához ölelte, kigombolta a zubbonyát a hasa tájékán, és óvatosan betuszkolta a kutyát. Megpróbált felállni, de a lábai nem engedelmeskedtek. Egyik kezével a leejtett fegyvere után nyúlt, arra támaszkodva sikerült felállnia. Tudta, hogy még egyszer nem állhat meg.

A puskát botnak használva indult újra útnak. Párszáz méterrel lejjebb az út enyhén jobbra fordult, a közeli domb takarásából egy falu körvonala rajzolódott ki, és az onnan jövő hangok is utat találtak maguknak a katona füléig. Zene, éneklés, ünneplés hangjait hozta a fagyos szél. A katona még nem tudta, hogy a falusiak a háború végét ünneplik.