Mivel nem tudok számolni, kénytelen voltam kifejleszteni magamban a becslés képességét. Bármit elég jól meg tudok becsülni – ha van viszonyítási alapom. Térfogatot, időt, távolságot… Például reggel 6:23-kor szólal meg a hifi. Én innentől kezdve álom és ébrenlét határán úszom, aztán amikor először az óra felé nézek, hogy ó bassza meg, már biztos 49 van, legtöbbször pontos vagyok. Ha mégsem, akkor sem tévedek egy percnél többet.

Ma úgy jött ki a lépés a boltban, hogy nem tudtam kártyával fizetni, és mire a zöldségeshez értem, csak 105 forint maradt nálam paradicsomra. Igyekeztem tehát olyan darabot választani, ami épp kijön ebből az összegből, azaz a lehetőségekhez képest a legnagyobb. Mondtam is a srácnak, hogy mérje meg, hogy belefér-e, mert csak 105 van nálam. Még beszéltem, de a srác már mérte is. 108 forintot mutatott a műszer. Rögtön rávágta, hogy bele[fér], és elvette a pénzt.

Ezt az egészet csak azért írom le, hogy megint rámutathassak egy pozitív fejleményre. Ugyanis egy szokásos zöldségesnél nem ez a dolgok menete. Hanem az, hogy ez többe kerül, mint amid van. Ez a srác viszont ösztönösen, lassítás nélkül felismerte, hogy 105 azonnali forint és egy elégedett vevő sokkal több, mint 108.