Előfordul, hogy egy olyan jelenetsorozat mellékszereplőjévé válok, aminek a kocsimban töltött idő csak az egyik felvonása a sok közül, és csak parányi része az előadás teljes játékidejének.

Nem tudom pontosan, hogy milyen kapcsolat, illetve viszony fűzte össze a négy embert, aki beszállt, de pár dolog azért világos volt. Az egy étterembe induló társaságban volt egy hatvan-hetven körüli fickó a feleségével, egy másik, negyvenöt-ötvenöt évesnek tűnő figura, és az ő harminc-harmincöt körüli barátnője. Nem voltak összeszokott társaság így négyen, a fiatalabbik figura régebbi kolléga lehetett, vagy üzleti partner, a fiatalabbik nő pedig alighanem aznap először látta az idősebbeket.

A játszma a klasszikus. Idősebb úr a könnyed csevegő szerepében bariton nevetgéléssel állt elő sorban a viccesnek szánt, de közhelyszerű, illetve helyenként izzadtságszagú kis történetekkel, míg a felesége leginkább nevetéssel és helyesléssel játszotta az „untermann” szerepét.

A fiatalabbik férfi feladata az volt, hogy humorosságban felvegye a versenyt az idősebbikkel, és mindeközben lazának, nyugodtnak tűnjön.

Vélhetően újdonsült barátnője szintén elengedettnek akart látszani, gyöngyözve kacagott mindenen, amit csak hallott, és közben úgy kommunikált, hogy nehogy hibát vétsen. Ilyen irányú cselei közül az ragadt meg a legjobban az emlékezetemben, amikor a kedvenc focicsapatáról kérdezték. Ilyenkor a helyi csapatok egyikének említése végzetes hiba lehet, de még távolabbi klubokra is rizikós hivatkozni, mert sokan Londonból imádják a Liverpoolt, vagy Manchesterből a Glasgow-t A nő így elkötelezett, évtizedes Barcelona drukkernek mondta magát. Nem is lett belőle baj.

Az egész utazás alatt végig ment a beszélgetés anélkül, hogy egyetlen érdemi, vagy őszinte szó is elhangzott volna. Egyszer támadt kínos csend, amit az idősebbik figura egy polcról lerántott sztorija mentett meg. A másik csöndet azzal hidalták át, hogy hozzám szóltak. Ez már az utazás végén volt. Mindaddig tudomást sem vettek rólam, beszálláskor egyedül a nagyöreg és a felesége köszöntek, közben nem is igazán léteztem. Ezt különösen a fiatalabbik nő részéről éreztem.

A hozzám intézett kérdés persze az volt, hogy honnan jöttem, majd rögtön oda kerültünk, hogy nálunk milyen focicsapatok vannak, illetve hogy a fiatalabbik emlékszik a Honvédre valami nyolcvanas(?) évekbeli meccsről. Ezen a ponton szerencsésen meg is érkeztünk. Az öreg még – szintén a helyi focicsapatok vonalán egyensúlyozva – elmondta egyetlen valamelyest értékelhető poénját, miszerint a folyó másik oldalán élők állítólag félig emberek, félig kekszek (half man, half biscuit).

Ezek után a véleményvezér szívélyes kedélyességgel búcsúzott tőlem – egy kicsit kedvesebben is, mint ami a korábbiakból következett volna. Felesége és a másik muksó követték a példáját, a barátnő viszont miután addig se rám nem nézett, se hozzám nem szólt, se semmi, kiszállt, megfordult, és míg a többiek elindultak a forgatag felé, teátrálisan, harminckét fogas mosollyal köszönt el tőlem, majd ahogy elhajtottam mellettük, ahonnan minden érdekelt láthatta, még egy nevetős, a teljes testet bevonó, lengedező nyárfa integetést is küldött felém, mintha intenzív beszélgetésünk során az derült volna ki, hogy lelkünk ezer szállal kötődik egymáshoz.