Ervin összeszorult gyomorral, zakatoló aggyal lépett ki a liftből. A főosztályvezetővel volt megbeszélése reggel hétkor. Tudta, hogy hibát fog találni a munkájában, valami újat ahhoz képest, amit múltkor mondott. Azt is tudta, hogy majd az alkalmasságát firtatja, és hogy neki megint csak a megbeszélés után fog eszébe jutni, hogy mit kellett volna mondania. Már a hetes találkozó is egy odaszúrás: mutatja, hogy a főosztályvezető korábban kezd bárkinél, és aki vele akarja felvenni a tempót, annak fel kell kötnie a gatyáját.
Ahogy próbálta összeszedni a lehetséges támadási pontokat, hogy melyikre mi az érve, kétszer jobbra fordult, és lehajtott fejjel indult a folyosó derengő vége felé, ahol a főosztályvezető szobája volt. A főosztályvezető irodája három oldalról kapott verőfényt egész nap, csak a folyosó felől volt fallal elzárva; oda ezért nem jutott fény. Ervin egyszer csak hideget érzett végigfutni a hátán. A padlószőnyegre boruló álmos reggeli fényen a főosztályvezető nyúlt árnyéka futott végig. Ott állt az irodája ajtajában, az egyik szemét résnyire húzva szegezte Ervinre, a másik, a mindig opálos, kicsit félre és felfelé álló pedig megint úgy tűnt, mintha a következő vádpontot keresné a főosztályvezető gondolataiban.
Ervin erőt vett magán és köszönt. Rögtön rosszul indul az egész – gondolta. Ő akart bekopogni, erőt akart gyűjteni a találkozás pillanatára, és nem megint kész tények előtt állni. Azonnal meg is bánta, hogy köszönt: a főosztályvezető nem viszonozta a gesztust, hanem tüntetőleg a folyosó homálytűrő növényeivel kezdett babrálni, de ahogy a guggolásból felállt, történt valami.
Az egyik lába nem működött. Visszazökkent guggolásba, majd újra megpróbált felállni, de csak oldalra, a nem működő lába felé billent. Tekintete dühös volt és értetlen. Talán leginkább fel volt háborodva: a hirtelen jött tehetetlenség a büszkesége elleni támadás volt. Ervin földbe gyökerezett lábbal figyelte az eseményeket. A főosztályvezető veszettül erőlködni kezdett, tekintetével mintha Ervint kereste volna, de a szemével is gond volt, mintha nem tudott volna fókuszálni, csak az opálos szem látta el továbbra is ördögi funkcióját. Ekkor teljesen eldőlt. Úgy tűnt, hogy az egyik fele lebénult. A karját sem tudta mozgatni, az arca is lefittyedt, majd kisvártatva csak tónustalanul, mozdulatlanul feküdt a földön.
Ervin szinte pánikba esett. A gondolatai olyan sebességgel záporoztak, hogy nem tudta beazonosítani őket, szinte ledöntötték a lábáról. Stroke. Elsősegély. Hogy is kell? Úristen! Nem tudom. Akkor is kell segíteni, ha nem tudom, hogy kell? És ha pánikolok? A kamera! Lát! Látja, hogy itt állok és nem csinálok semmit. Nem, nem lát! Alatta állok. Mi van, ha még nem értem ide? De a kamera a liftnél… A rohadt életbe!
Ervin még el sem jutott a következtetésig, de először tétova, majd siető mozdulatokkal elindult a főosztályvezető felé. Hanyatt fordította, és hallotta, ahogy valami roppan a térdénél, ahogy a lebénult lába alá fordul. Ösztönösen oda nyúlt, de aztán megállt a mozdulattal. Hátra nézett, mintha segítséget remélne, majd a főosztályvezető fölé hajolt úgy, hogy a kamera csak a hátát lássa, és azt, hogy újraéleszt.
Nagy levegőt vett, és egyik tenyerével megtámasztva a másikat, ahogy a tévében is mutatták, a Stayin’ Alive ritmusára ütemesen, erős mozdulatokkal pumpálni kezdte a főosztályvezetőt valahol a lengőborda és a gyomor között. Az ütemes mozgástól kicsit megnyugodott és kitisztult a feje. OK – gondolta magában – menni fog. Egyre erősebben, egyre dühödtebben pumpált, kezdte egészen beszippantani a felkorbácsolódott gyűlölet, de akkor hirtelen eszébe jutott, hogy az újraélesztés lélegeztetésből is áll. Peremet formált a hüvelyk- és mutatóujjából, majd nagy, eltúlzott levegőt vett, a főosztályvezető szájához hajolt, és szándékos ügyetlenséggel belefújt.
Ekkor megérkezett a titkárnő. Dobogva rohant a két férfihoz, kezét az arcához kapta, és sikoltozni kezdett. Ervin ráordított, és széles mozdulattal intett az addigra pánikban reszkető nőnek, hogy vegye át a helyét, ő pedig berohant az irodába és hívta a mentőket. Ekkor egy pár pillanatra csökkent rajta a nyomás. Szépen megvárta, amíg felveszik és unottan, hosszadalmasan kérdezgetik a részleteket többek között róla, a bejelentőről is. Azért mindenre gyorsan válaszolt, és azt is elmondta rögtön a legelején, hogy stroke-ról van szó. Közben hallotta, ahogy a titkárnő csak jajveszékel, nem folytatja se a szívmasszázst, se a lélegeztetést.
Ervin várt egy kicsit, aztán kiment, és félretaszajtotta a főosztályvezetőt ölelgető nőt, és ráordított, hogy akkor legalább menjen le a mentők elé, ő pedig folytatta, amit abbahagyott. Ervinnek hirtelen eszébe jutott, hogy mi van, ha látszani fog, hogy nem a szívnél adta a szívmasszázst. Ha kék meg sárgás lila foltok lesznek gyomortájékon. Jó pár perc eltelhetett, talán hat vagy nyolc is, szóval elég sok… oxigén nélkül – gondolta. Újra „lélegeztetett” egyet, majd a masszázshoz visszatérve most már a szív környékét célozta óriási erővel. Látják majd, hogy ő megpróbálta, hogy jól is csinálta, de hát pánikban volt, sose csinált még ilyet, hát nem tökéletes, na. De hasonlítsuk csak össze a teljesítményemet a pánikoló hülye picsáéval, aki istenként imádja a főosztályvezetőt, aki egyszerűen nem hiszi el, hogy milyen egy velejéig rohadt szemétláda, pedig ott zajlik minden a szeme előtt – gondolta Ervin, amikor – meglepő gyorsasággal – megérkeztek a mentők.
Ervin hátra lépett, és hagyta, hogy csinálják, amit ilyenkor szoktak. A sürgés-forgásból és a kapkodásból úgy tűnt, hogy eredménytelenül dolgoznak. Végül pár újraélesztési kísérlet után, valami lélegeztető ketyerével az arcán hordágyra tették, és elindultak vele. Ervin megkérdezte az orvost, hogy jobban lesz-e a főosztályvezető, de az csak annyit mondott, hogy mindent megtesznek. Ervin tekintete összetalálkozott a hordágy végénél lévő betegszállítóéval, aki mintha hülye kérdésen méltatlankodna, flegmán intett nemet a fejével.
