A mókusok biztonsági játékosok. Gyűjtik és raktározzák a magvakat jó előre. Az is gyakori, hogy annyit és annyi helyre dugdosnak el, hogy tekintélyes részét el is felejtik. Az így elrejtett magokból gyakran új növények lesznek, vagy kevésbé jövőorinetált, de a jelenben teljes mellszélességgel jelen lévő állatok táplálékaként végzik. 

Legalábbis felénk valami ilyesmi a helyzet. De a londoni szállásunk közelében lévő parkban például olyan jól élnek a mókusok, hogy az emberek által a fák tövébe halmozott répa és alma hegyek úgy rohadnak el, ahogy vannak, mert a mókusoknak egyszerűen nem éri meg pakolászni őket még úgy sem, hogy a mondjuk százszor százötven méteres területen csak az éppen a földön tartózkodó mókusok száma bármelyik pillanatban eléri a tizet, és a józan ész szerint elvileg konkurenciaként kellene, hogy tekintsenek egymásra. 

A Hyde parkban élő nagydarab, fényes szőrű mókusok már egyenesen konzummániásak. A turisták kezéből veszik át a kaját, és odébb se mennek, csak leülnek, és a helyszínen ropogtatják el, amit kaptak. 

Rajtuk a galambok tesznek csak túl. Egyikük, miután eredmény nélkül topogott vagy tíz másodpercet előttem, nem bírta tovább cérnával, és úgy érezte, hogy soha nem jut egyről a háromra, ha nem száll fel a szalámis szendvicset tartó kezem mutatóujjára, és nem próbál meg beleharapni a magos zsömlébe. Nem sikerült belerúgnom, pedig megpróbáltam.